Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Néhány gondolat Richard Wagnerről

2010.10.26

„… az ember a dolgok értelmét keresi. Akár a fausti problémában, amely a homunkulusz megteremtését tűzi ki céljául, akár az ember megszemélyesítési kényszerében, amely isteneket és bálványokat teremtett magának: az ember mindig a magához hasonlókat keresi, vagy önnön hasonlóságát vagy a hasonlíthatatlant. Hasonmását keresi, az emberfeletti embert vagy a képzelt alakot.”
(Oscar Schlemmer – In: Schlemmer: A Balhaus színháza, p.12.)


Huszonhét éve foglakoztat ez a zeneszerző… Ennyi idő alatt tanulmányok és különféle más dolgok halmazát írtam Róla… A leghosszabb éppen 74 oldalas… Egyik sincsen az interneten, mert nem akartam, s valóban belső ügyemnek tekintettem, hogy miért is veszem újra és újra elő a műveit, miért hallgatom, olvasom őket… Nyilván, oka van…
Elég régen írogatok mindenfélét ahhoz, hogy mégis betekintést adjak Másoknak is ebbe a különös világba, ami a legjobban az enyém… Mégsem a zenei oldalát mutatnám meg ennek a mániámnak, hanem inkább az emberit…
Így aztán mégis sok szeretettel ajánlom a Csillagszemek és a Láncolat tagjainak!
És még Valakinek, aki ott föntről nézi immár csaknem három évtizede, mire is jutok… Mert megígértem neki, hogy egyszer pontot teszek ennek a végére… Messze lehet még az az írásjegy, de naponta közelebb kerülnek mondataim ama könyv végéhez, amelybe íródnak…
Valamint Zsófinak és Sebinek… Fejtsék meg, miért!
A legtöbb, de nem mindegyik idézet saját fordítás a korabeli vagy későbbi német vagy angol nyelvű szakirodalom alapján, s legritkább esetben származik az internetről vagy máshonnan, de azokat jelöltem…





„A jelennek élni! A pillanatnak… Az utókor úgyis megbecsüli az embert, ha alaposan megragadjuk a jelent…”
(Richard Wagner)


Richard Wagner az európai történelem fordulópontján született Lipcsében. Ez az az időszak, amikor a szorosabb értelemben vett Sturm und Drang mozgalom, a német felvilágosodás, majd a nagy német klasszikus irodalom felmérhetetlen jelentőségű előkészítő munkája után a század első évtizedeiben a napóleoni elnyomás adott új értelmet és lendületet a nemzeti öntudatra ébredésért vívott harcnak.
1807-1808 telén Fichte professzor már az új korszak hírnökeként szól a nemzethez, Körner, Rückert, Kleist hazafias verseiket írják és az 1813-15-ös események az egész népet felrázzák.
Fichte Németország balsorsáról tartott előadásokat, s leckeóráit e szavakkal fejezte be:

„A kurzust most megszakítjuk a háború végéig. Újra kezdjük, amikor hazánk majd felszabadul, ha addig el nem esünk a szabadságharcban.”

E hazafiságnak, amely leginkább Franciaország ellen is mozgósított, visszahúzó, nacionalista elemei is voltak, s erre legjobb bizonyíték a német romantikus irodalom.

Napóleon a „Síron túli emlékiratok” című művében az 1813-as harcairól azt írja, hogy ezeket mások „szászországi hadjáratoknak” nevezték el, noha helyesebb lett volna csak ennyi: „a költők csatája”.
Ennek a kornak a bizonyítéka a német romantika, hiszen az 1815-ös Bécsi kongresszuson a győztes dinasztiák a legkülönbözőbb furfangokkal cserélték az országrészeket, s Metternich a Német Szövetség (Deutshcer Bund) megalapításával diadalmaskodott a német kérdésben, s egészen az 1848-as német forradalmak viharáig ő volt az állandósult német balsors rossz szelleme…
Mit jelent ez a valóságban? Fiktív birodalmi egységet középkorias, modern államhatalmak nélküli formákban. Ezért a nyelv és kultúra alapján nyugvó kultúrnemzet alternatívája valósult meg, ami különbözött az angol és francia államnemzeti fejlődéstől. Így aztán már a német liberalizmus is idealizálja a nemzetállamot, amely a romantikában csúcsosodik ki az ábrándkergetéssel, a középkori miszticizmusnak, mint a műalkotás teremtésében jelenlévő alapnak az elfogadásával, a felfokozott életérzéseknek, az érzelmeknek és szenvedélyeknek életteljes intenzitással való megélésének fokozatain keresztül.
Az önkifejezés lírai vágyát érdekes módon a zene képes a legadekvátabb formában átadni.
Ebben a korban milyen a jó zene? Az, amelyik eredeti, azaz originális.
Ekkor bontakozik ki a hatalmas wagneri életmű, s ily módon igaz az az állítás, hogy Wagner a Beethoven és Goethe halálától a Nietzsche fellépéséig terjedő korszak művészi tudatosságának és univerzalizmusának legnagyobb alakja, noha ugyanannak a nemzedéknek a tagja, mint Schumann, Chopin vagy Mendelsson.
Wagner a saját, 1830-as éveit „a külső rútság és a belső üresség” korának nevezi, noha zenei szempontból nem tekinthető többé dilettánsnak. Ekkor keletkeznek az első, művészi szempontból értékes művei: C-dúr szonáta, D-moll hangversenynyitány, C-dúr szimfónia, a Tündérek (Die Feen 1834), a Szerelmi tilalom (Liebesverlet 1836), a Polónia-nyitány (1836), s bizonyos mértékig idetartozik a Rienzi (1840) is.
Ez utóbbi már előremutat a későbbi zenedráma felé és sejteti a „Leimotív” (visszatérő motívumok) technikát is.
S az újabb sikerről, a bolygó Hollandiról maga Wagner is ezt írja:
„Ezzel a művel kezdődik költői pályafutásom, mellyel a korábbi operaszöveg-íróit felcseréltem”.
A kronológia sort a Tannhauser folytatja, aki a Parsifal eljövendő Kundryáig az életmű egyetlen Faust figurája marad.
Míg Tannhauser lázadó törvénybontó, addig Lohengrin, Wagner „legarisztokratikusabb figurája” már ezoterikus, elérhetetlen magasságban áll szemben a hétköznapi alacsonyrendű külvilággal, s ez a pozíciója omlik majd össze tragikus szükségszerűséggel.
Lohengrin nemesen tiszta hangját, mely Grál lovaggá avatta, Tannhauser Erzsébetétől örökölte, s így a női princípium folytatódik benne. Ezt méltatta később Gustav Mahler is, hiszen az MTA székfoglalóján éppen Wagnerről tartott értekezést budapesti karmestersége idején, de Bartók Béla „A csodálatos mandarin” című művében is megfogalmazódik az a magatartás, amely a Parsifal sajátja.
Honnan hova? Fontos ez a kérdés a nagy zeneszerzők életművében is, hiszen Wagner is a problémák absztrakt megközelítése felől jutott el az emberi boldogság, a szenvedés és szenvedély konkrét ábrázolásához. A Lohengrin annyiban már túl is mutat az azt megelőző korszakon, hogy benne rejlik az Isten küldöttének, a királynak és a népnek a fényes szövetsége, s a végre vezérre találó egységes német haza látomása is.

„A kereszténység tisztán szellemi, szellem fölötti tartalmú. Ha tanait követnénk, akkor megértenénk, hogy Jézus megmutatta, hogy mi emberek, mindnyájan egyenlők és testvérek vagyunk.”
(Richard Wagner)

És barikádharcok 1848-ban, majd a svájci emigráció, pesszimista látásmód, ősmítosz az egész polgári korszak és művelődés elleni tiltakozásul: „Der Nibelungen-Mythos” („A Nibelung-mítosz”)…

„Leleplezni a legelső, ősi jogtalanságot, melyből azután jogtalanságok egész világa támadt. Ez a világ azután tönkre is megy önhibájából, hogy tanulságul szolgáljon, miképpen ismerjük fel a jogtalanságot, miképpen pusztítsuk ki gyökerestől és hogyan alakítsunk helyébe jog uralta világot.”
(Richard Wagner)

Schopenhauer és Niezsche… Pesszimista életfilozófiák… A Nibelung gyűrűje ciklus: A Rajna kincse (Allegro), A Walkür (Adaggio appassionato), a Siegfried (Scherzo) és Az istenek alkonya (Finálé)… Körülbelül 25 évnyi munka, viaskodás, rögeszme, féktelen erejű, milliónyi színben pompázó, félelmetes erejű zenekar tenortubákkal váltó kürt kvartett, basszustrombiták, kontrabasszus harsonák és tubák, hárfák… Szigorú szimfonikus logika mégis sok spontán inspiráció, egyetlen Esz-dúr akkord zsongása, születés, elmúlás, ősanyag, létezés, hullámzás…
Trisztán és Izolda (1864)… „Tat twam asi” („Ez vagy te”) hindu mondás…
A legtömörebb és legszenvedélyesebb zenedráma… A híres reneszánsz disszonancia, a késleltetett hang elnyújtásának végsőkig való fokozása… Titokzatos homály, látomások, a szexuális érzések esztétikai feszítése…

„… ha jól adják elő, a hallgató megőrül tőle…”
(Richard Wagner)

Schönberg, Leonard Bernstein egy és ugyanazon kérdésfelvetés: „Mit lehet tenni a Trisztán után?”
„Die Meistersinger von Nünberg” (A nünbergi mesterdalnokok)… Az egyetlen valóságos történelmi helyszíneken játszódó mű, életigenlés, de a személyes sors, saját történet megelevenedése:
„Mein Kind, von Tristan und Isolde kenn ich ein trauring Stück. Hans Sachs war klug und welte nichts von Herrn Markes Glück!”
(„Gyermekem, Trisztánról és Izoldáról tudok egy szomorú történetet. Hans Sachs okos volt, de nem kívánta Marke úr szomorú sorsát!” – In: Menuhin-Curtis: Az ember zenéje, p.191. A mű 2503. sora… fontos - aranymetszés…)
„A Mesterdalnokok kacérkodik a régi festészetnek azzal a szokásával, hogy térben és időben távoli jeleneteket később született, ismerős személyekkel népesítsen be.”- In: Adorno: Versuch über Wagner, p.34.)
Bajor II. Lajos… Bayreuth…
„A világ lényege a vakság… egy korlátlan hatalmú és erejű vak ösztön… Az államban számtalan vakon törekvő egyén közt szétoszló emberi akarat megegyezésének igénye jut kifejezésre szükségszerűként az elviselhető együttélésre… Ennek az alaptörvénynek a bizonyítéka az egyeduralkodó…”
( Richard Wagner: Az államról és a vallásról - In: Balassa-Gál: Operák könyve, p.86.)

Mindegyik Wagner mű főszereplője maga a zeneszerző… Így, ha azt is figyelembe vesszük a Gesamkunstwerk (összművészet) eszméjén kívül, hogy a XIX. század minden politikai ideológiája, eszméje és téveszméje is szerepel a Richard Wagner-i életmű egészében nem véletlen, hogy a történészek, zenetörténészek mellett pszichológusok hada is kutatja a miérteket…
A tengerek elátkozott, örök szenvedésre kárhoztatott hőse, a „Bolygó Hollandi”, s az érzéki és tiszta eszményi szerelem vágya között vergődő Tannhauser éppúgy Wagnert jelenti, mint a Földre megváltást hozó, de innen mégis kitaszított, tiszta eszményű Grál-lovag, Lohengrin. Önmagáról mintázza legkedvesebb hősét, a Tetralógia központi alakját (Alapkérdése: A hatalom és a szerelem viszonya. Aki kincsre vágyik, le kell mondania a boldogságról, aki viszont világuralomra tör, nem lehet boldog.), Siegfriedet is, majd Trisztánt, s a Mesterdalnokokban már kettős arcot ölt magára: az idős dalköltőét, Sachsét és az ifjú művészét, Walterét. Élete utolsó számvetésében, a Parsifalban pedig már megtörten, egy sajátos megváltás eszméjéhez menekülve keresi az élettel való kibékülés lehetőségét.
Mindez belefér a romantika én-kultuszába. Igaz, Wagner saját maga is tragikusnak állítja be ezt, hiszen ez az egocentrizmus a Trisztánban az egyén önmegsemmisítéséhez, a Ringben pedig már az egész világ pusztulásához vezet.
És a Parsifal… Összegzés. Maga a szerző is egy évvel éli túl csupán művét. Anyaga heterogén: ind, kelta, keresztény… Cselekményének lényege: a részvét váltja meg a világot. Két alapvető jelképe a Grál (az edény, amely magába fogadta az Üdvözítő vérét vagy, amelyből Jézus ivott az utolsó vacsorán) és a lándzsa (a fegyver, melyet a római zsoldos Krisztus oldalába döfött) a nemiség pogány szimbólumai is: a szeretet, a szerelem és a férfiúi tetterőé.
Wagner képvilága mindenképpen rokonságot mutat Ibsen néha felfoghatatlan jelentésű szimbólumaival, főként a halállal: ez a világ álomképek, fantazmagóriák színhelye; a pótdrámaiság megvalósításának jelképe. Wagner vezérmotívumai mindenképpen a permanens katasztrófa rituáléját jelenítik meg.
És ellenpólusok az egész életműben pl. jó és gonosz princípiumai, kiegészítő darabokrészek az egység keresésének jegyében:
Parsifal / Siegfried - Klingsor / Alberich… A Mesterdalnokok testvérdarabja a Parsifal etc.
Parsifal (Beszélő név: a tiszta balga): 26 alaptéma mindösszesen: a hit – remény - szeretet elvont fogalmait ábrázoló előjáték, a nagypénteki varázs megindító képei, a gregorián és protestáns korál…
Összefüggéstelen történetekből mítosz, kerek egész, a kör bezárul, egységes, szilárd szerkezetű művek…
Négyesek, akik idő előtt halnak meg mindnyájan. Pl. A bolygó Hollandi: Daland, Erik – Senta, Hollandi…
Személyiségjegyek: bariton - sötét személyiségkarakterek, de nem feltétlenül szó szerinti értelmezésben; tenor - világosabb figura… és egy teljes kör születéstől a halálig, de csak abban a világban…
A végtelen melódia, a „prima materia” sorsa gond, bánat, szerencsétlenség, közös sors: lemondás…
Elkülönülni… 1882. Renoir megfesti arcképét, s fogalma sincs arról, hogy Ő ugyanazt teszi a zenében, mint az impresszionisták a képzőművészetben…
Baudelaire-rel személyes kapcsolatba kerül, mégsem ismeri fel a Parsifalban azokat az elemeket, amelyek „A romlás virágait” is jellemzik…
Élete kedvenc olvasmánya Turgenyev, de nem vesz tudomást az orosz „Ötökről”, noha 1863-ban koncertezett Oroszországban…
Mégis lezár, folyamatosan összefoglal, szintézisre törekszik… Sem Vele, sem Nélküle…
Titán és polihisztor.

Ma ilyen kedvemben voltam… Néha előfordul nálam is a rezignáció levezetésének ez a módja… Nem akartam ismereteket átadni, csupán megosztani valamit abból, miért foglakoztat engem Wagner zenéje, művei, egyénisége… Nyilván nem teljes, amit leírtam, hiszen nem véletlenül felejtettem ki a philoktétészi problematikát… Nem beszéltem magánéletről, sebekről, s valójában a művekről sem… Akit érdekel a téma, mindenképpen ajánlom figyelmébe Planeth Gábor A labirintus járataiban című könyvét, amely tömény pszichológia, s egy kicsit más megközelítési módban mesél történetekről, emberekről, Wagnerről…

M. Fehérvári Judit


Debrecen, 2010. október 26.














 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.