Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Belerévedés

2010.10.30

Belerévedés

1.

Mint kavicsos fövenyre könnyű hullám,
Mit ringatott a bűvös éji szél,
Ily simogatva, bűvölgetőn száll rám
Hamvas hajad, ha vágyakról mesél…
Hisz kijő a tűzből, s már rezzen a lét
Válladon, hol lelkem fényesen
Egyre csak tiszta boldogságról regél
S mit elhitetsz, az végül úgy lészen:
Pusztulás nincs, napjaink egén kiles
A létezés, s már más időt jelez.
Bármely lágyabb nap más fényre érdemes,
Szakítsd magadnak most a végtelent,
Bár örök marad, ha végül elveszik
Végük felé úgy érnek perceink…

2.

Végük felé úgy érnek perceink,
Mint lágy szelek, ha lelkeink között
Révedünk enyelgőn, s csókjainkra ring
Álmodó időt a lélek, az eggyé kötözött…
Vérünkben az öröklét, a béna hit,
Mely így ad folyvást újraélt reményt,
Hogy szánja szívünk ősi gátjait,
S közrefog megannyi hívő fényeként:
Önmagukba vonznak majd a tűzkörök,
Jóságszavak vagy hullócsillagok,
Hívd hát, lásd elébb, hogy szól-e még Örök,
Vagy csalfa színe percekig ragyog
S kihullnak mind, miközben félve szólnál
És mindenik helyet cserél, kimúlván…

3.

És mindenik helyet cserél, kimúlván,
Kemény erő, mi bennünk ront, gonosz,
Lelkünk rugdosva földre húzná durván,
Majd élvezettel végig ostoroz…
De nő a perc, hol angyalok védenek,
Egy szösszenet, s a nap zenitig vágy,
Keresztről lenéző régi édenek,
S Krisztust szeretve szűz a tisztaság,
S a megváltás már új való, s igézet,
És tisztulásra hív, feszít az ér,
Ha hébe-hóba szörnyű útra réved,
Hamvas hajunkba végül visszatér,
És szívünkbe forrva bennünk itt kering,
S örök robot-morajban messzering...

4.

S örök robot-morajban messzering,
A tengerekbe szőtt bizonytalan,
Ha összenőtt parázs őrzi lépteink,
Növény ered és más virága van…
Lehetne fagyra fagy, kirügyezése
Mezők egén, ha hintne szirmokat,
E lényegével éneklést idézne,
Szirom-felhővel int és bólogat…
Hisz tudtam én, hogy értünk van kikelet,
S a hótükör is miattunk rian,
Nem merek fényedből ma sem eleget,
Hisz egybekelnék véled boldogan…
Mert Magadért ily hőn szerettelek meg:
A magvat is, mit hajdan elvetettek...

5.

A magvat is, mit hajdan elvetettek,
Ápolni kell, hogy szárba szökjön ő,
A szépet is, amelyet hív-eretnek
Szivünk, s parázsol perzselőn elő…
Őrzeni kell hevét, hogy el ne égjen
A máglya se, mitől kapott lobot,
Örök legyen a surranás a vérben,
Amelyet önmagával alkudott.
A jó remény, ha kell, száz nyarat megér,
Termése esztendőkre szép, nemes,
Kárpótol éhező, fájó évekért,
A gazdagító, korlátlan szüret.
Palást a fény, ő óvja, ha rügy fakad,
Megkoronázza tiszta nyári nap...

6.

Megkoronázza tiszta nyári nap
A hitből sarjadó, fényes vetést,
Színe, selyme zöld titokkal átitat,
Míg újulásra, fényevésre készt’…
Szerteárad ereimben, eltemet
A szenvedély, ha partja átszakad,
Önmagamba fonni összes sejtedet,
Felizzítani véres harcokat,
S midőn összetép a pillanat végül
Felizzva, telítve, kérve boldogan
A bájamon, ha karjaidba szédül,
Mi elröpíthet Tőled, nincs olyan.
És átkarolni, hívni még a percet,
De glóriája sanda ködben reszket...

7.

De glóriája sanda ködben reszket,
Mert néha vágyaink se érjük el.
Űz kétkedésünk, hogy messze rebbennek,
Míg magányba hullt szívünk áttelel…
Hisz annyi jaj, mi éveinken fordult,
És annyi fagy gyötörte álmaink,
Hogy nincs már, mi reánk teríthet orvul,
Mindent, mi égőn köröttünk kering.
A fagyott tavak először riannak,
Az olvadás is lassan folydogál,
S a melegedni készülő pataknak
Minden hőfokkal több lész a halál.
Addig mindenik csacska perc csalfa rab,
S bolond Idő saját díszébe kap...

8.

S bolond Idő saját díszébe kap,
Ha utoléri ócska végzete,
Ólmos szürke volt és máris álmosabb,
Ím, az ébredés: mit tégyen vele?
Megőrülve kapkod, rezzen, megrian,
Minden neszezés még oly hívatlan, új,
Két fény között miképp emeljen hidat,
Hogy megmaradjon partja józanul?
Az elprédált remény most erőre jő,
Megszédítve együtt nyugodt végzetet,
Felkavar mélyből megszült őserő:
Merszek nélkül győztes ő nem lehet,
Csak gyökértelen, hazátlan árva,
Az ifjúság virágát szétzilálja...

9.

Az ifjúság virágát szétzilálja
Az elmúlás gyors-csorgó árama,
Ki lehet, ki lassú romlásra várna
És őelőtte fájdalmasan állana?
A szerelem tünékeny, ravasz holmi,
A szívekben élő pompás bársony,
Lelkünkbe kódolván kell birtokolni,
Hogy ha kérjük, a létben ránk találjon.
A bársonynál a józan szív többet ér,
S ha ezer remek év minket összefon
És megszitálja életünk a dér,
Vágyunk fényénél nevetünk a ráncokon,
S majdan az eltűnő ifjúság-parázs
A szépség homlokába árkot ás...

10.

A szépség homlokába árkot ás,
De mi beérett, lehet fény-örök,
Az éji mennybolt is csoda-látomás,
Ha villám cifrázza vagy mennydörög…
Mi szépséges, mégis, úgyis fennmarad,
Ha évek hagynak rajt’ ráncokat,
Lényegét megőrzi: fenséges és szabad,
Végtelenbe tartó szívláncolat.
Hisz megszületik, de teste porba vész,
Lélekké lészen mind, ki múlhatatlan,
Tiltakozhatna bármennyit is a józan ész
Ő sem tudja Istennél józanabban,
A szerelemért mi mindent adott valaha…
És zsenge sarjúrendet írt kaszája...

11.

És zsenge sarjúrendet írt kaszája,
De nem bánt már a múlás-gondolat,
Úgy szenvedek a végtelen halálba,
Hogy összeolvasztom a lélek-titkokat…
Nincs oly erő, mely visszavonhatatlan,
És megtartani végül nem lehet,
Egybeforrni mertünk szakadatlan,
Ellenáll szerelmünk, s Ő újra megteremt.
Tekinteted tükre fénylőn rám vetül,
És léleksugaraidból nyerek léterőt,
Majdan örök tartozássá lényegül
Szerelmünk heve a végső nap előtt,
S tudd, ha fáj tán e földi búcsúzás:
Mindent levág e tomboló kaszás...

12.

Mindent levág e tomboló kaszás,
Haláltáncunk is óvja lényegünk:
Nem tudja elképzelni más
Az Édent, mit együtt elnyerünk…
Elviszem magammal ízed, zamatod,
Érintésed, mi nem másé, csak volt enyém,
Egy részt belőled, s ha látsz majd, láthatod:
Végtelen szerelmem Néked fényleném.
S ha elmegyek, egy tincsem marad neked,
Melyet őrizhetsz majd emlék-kincseken,
S ha feltárod titkon néha szívedet,
A végre is vigyáz őriző szemem,
S még akkor is, a mindenünk egyet dobban:
Hiába sújt könyörtelen-dalomban...

13.

Hiába sújt könyörtelen-dalomban
A felfoghatatlan, hívatlan fájdalom,
Hidd hát, hogy fentről is szeretlek jobban,
Elfogynak régiek, emlékük lobban…
S még átölelni vágyom válladat,
Mely őrzött, s melyen boldog-nyugodtam én,
De nem hullt ki szívemből az alázat,
Ki nevelkedtem Szent Igén.
Karodba hullok, száll a vágyam,
Könyörgve kérem újra a perceket,
Midőn izzik szerelmed leple lágyan,
S reményem is alélva megremeg,
S ha keresel, érintsz a csillagokban,
Neved örök tüzekre lángralobban...

14.

Neved örök tüzekre lángralobban,
S e tűz, végtelen parázs, nem enged el,
Borulni egyre így, a két karodban,
Tudni, hinni, hogy fény-szerelmesen…
Tebenned él a lényegem, s ha kéred:
Üstökössé válok, mert adni csak így tudok,
Mígnem fényem végül szerteszéled,
S mint mulandó gyertyaszál, elfogyok.
S más, mint egy halom csóva nem marad,
Csak csonka, gyászos, szédülő viasz,
És a lelkem már az éterek habján halad,
Hozzád érek, s Te mosollyal ringatsz, így igaz:
Szerelmed fénylő heve úgy hull majd rám,
Mint kavicsos fövenyre könnyű hullám…





Mesterszonett



( Shakespeare: LX. Szonettje )

Mint kavicsos fövenyre könnyű hullám,
Végük felé úgy érnek perceink;
És mindenik helyet cserél, kimúlván,
S örök robot-morajban messzering.
A magvat is, mit hajdan elvetettek,
Megkoronázza tiszta nyári nap,
De glóriája sanda ködben reszket
S bolond Idő saját díszébe kap:
Az ifjuság virágát szétzilálja,
A szépség homlokába árkot ás,
És zsenge sarjurendet írt kaszája,
Mindent levág e tomboló kaszás:
Hiába sújt könyörtelen-dalomban:
Neved örök tüzekre lángralobban.

(A Mesterszonett, Shakespeare LX. Szonettje,
Keszthelyi Zoltán fordítása)



M. Fehérvári Judit

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.