Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Létösszegző költemények elemzése 1. - Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség - A Csillagszemekre írva

2011.02.15

Erzsinek



A költemény:


Hajnali részegség



Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.

Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok, itt mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?

Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon,

vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra."

A ház is alszik, holtan és bután,

mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,

valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.


Én nem tudom, mi történt vélem akkor,

de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem,
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig

bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol

látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,

s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig

maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,

jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,

s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelelt se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hogy lelkek és göröngyölt közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

1933



Elemzés:


Keletkezése:


1933: ebben az esztendőben jelentkeznek betegsége első tünetei (Egész életében hipochonderként féltette az egészségét, mégis ínyrákban hunyt el.), ez a korszak már a harmadik alkotói periódusa (Az első kb. az első világháborúig tart, tulajdonképpen alámerülés a gyermekkorba, s a sejtelmes hangulatok és gyermekkori emlékek jellemzik; a második a 20-as évek végéig datálható, a köznapiság játszik jelentős szerepet benne, míg a harmadik a 30-as éveket takarja egészen az 1936-ban bekövetkező haláláig, s az életet ünnepli és búcsúztatja benne.

A vers a Számadás című versciklus utolsó előtti - az Ének a semmiből előtti - darabja, amely az Összegyűjtött költemények (1935) című kötetében kapott helyett.

Jellemzői
: rapszodikus versépítés, intim belső monológ.

Megjegyzés: a kötetben nem így szerepel a versszakonkénti bontás, most a könnyebb megértés kedvéért szedtem így szét a költeményt.


Verstípus
: létösszegző mű

Műfaja
: gondolati költemény

Hangneme
: változó

Az első és harmadik rész: közvetlen, epikus

A második: ódai, már-már rapszodikus,  patetikus


Szerkezet és gondolatmenet:



A mű három szerkezeti egységre tagolható, mint, ahogyan fentebb a hangneménél már megjegyeztem.


A központi kérdés a lét nagy kérdése: Miért érdemes élni? Miért kell megszületni?


Versszakonkénti bontásban:


I. szerkezeti egység: Lent, a földön:


1. versszak:


A vershelyzet bemutatása: a lírai én egyszerűen képtelen elaludni a túlfeszített munka és a sok kávé, valamint cigaretta miatt, s kinéz az ablakon. Megjelenik a fekete szín, ami a halált sejteti. Közvetlen egyenes beszéd, kérlelő hangnem, feltételes mód. A lírai én szavait egy baráthoz idézi, akit a mű során többször is megszólít, sőt a költemény felütésében is ezt teszi:


„Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.”



2-3. versszakok:


Az egyoldalú beszélgetés továbbra is a láthatatlan baráttal folytatódik, s egy költői kérdéssel kezdődik:


„Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?

Te ismered a házam…”

Nagyon sivár, szegényes ez a látvány: a ketrecszerű otthonokban és házakban alvó emberek képe:


„s ha emlékezni tudsz a

hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon,

vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk…”


Ez a szerkezeti egység az emberi mulandóság tudatával zárul, amely puszta vegetáció, elgépiesedés, üresség, a beszélő önmaga is azonosul a közös sorssal (T/1. személy, birtokjel):


„A ház is alszik, holtan és bután,

mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.”



II. szerkezeti egység: Fönt, az égen: a gyermek a lírai narrátor



4. versszak:


Ellentétbe állítja a földi és égi világot, s az égi, ünnepi létezés misztikus szépségét ünnepli.


„De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,

valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.”

A kék szín már konkrét gyermekkori emlékeket is előhív: a paplanét, a vízfestékét, de még a csillagokét is, majd a költő az egész gyermekkorát is felidézi:


„Az égbolt,

egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog …”


5-6. versszakok:


Megkezdődik a vízió, a látomás egy csodálatos mennyei bálról, melynek vendégei már éppen hazakészülnek. A vendégeit kikísérő házigazda fenségességét, egyediségét még jobban kiemeli a pompa és csillogás, valamint a csilingelés.


7. versszak:



A lírai én elragadtatása, a megértés villámszerű élménye = érzelmi tetőpont:


„Szájtátva álltam,

s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.”


III. Lent, a földön: keret – gondolati –érzelmi keret


8-10. versszakok:


A lírai én hajnalig az ablakban áll (a cím magyarázata), s mélyen megrendül, s nem ocsúdik fel a látomás élményéből, s számvetést készít.




„Ötven,

jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem…”

Ebben a részben gyakorlatilag egybemosódik a felnőtt és a gyermek nézőpontja: az önáltatást elvető magatartás és a mindent elsöprő áhítat. Végül a középkori himnuszok emelkedettségével zeng minden megköszönő imája ahhoz, akit nem talált meg sem életében, sem az eljövendő halálában, de rádöbben arra, hogy az élet fenség és csoda.

Maga az „ismeretlen Úr” sem a vallási értelemben vett Isten vagy Teremtő, hanem a Mindenség Atyja, s a költő nem is akarja megmagyarázni, milyen értelemben gondolja annak. Vannak azért olyan motívumok, amelyek arra engednek következtetni, hogy talán ezzel az ismeretlen Úrral folyt ez a beszélgetés, aki valóban a vallási értelemben vett Isten, hiszen már a költemény elején megjelenik egy olyan kép, amely a transzcendenciára enged következtetni

(„Én nem tudom, mi történt vélem akkor,

de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem,
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.”).


A verszárlat is ezt a feltételezést látszik alátámasztani, hiszen szinte naturalista módon, nyers, elutasító szókapcsolatok használatával határolja el magát a jelentéktelenné törpült kéziratoktól, a korábbi életcéljaitól, miközben a vallomás egyre mélyebb, egyre inkább valamiféle megértésről és megtérésről tanúskodik.



„Virradtig

maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?”
„Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,

s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelelt se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hogy lelkek és göröngyölt közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.”


Műértelmezési kísérlet:


A Hajnali részegség létösszegző költemény, amely számvetéssel zárul. Ha az ember az életében csak egyetlen egyszer is, mint ezen az éjszakán a költő, a nap nap utáni örökös rohanásban, eljut a létezés titkának a megértéséig, akkor már nem élt hiába.

Ez a titok mámoros állapotba bódít, ezt jelenti a cím „részegség” szava, s akit megérint, az öntudatlan is hálát mond „egy nagy ismeretlen Úrnak”.
A földi élet ilyenkor eltörpül, s nem más, mint vendégség (metafora), s az a legkevesebb, hogy, aki ezt felismeri, valami hasonlatos imába foglalja mindazt, ami életében csodálatos volt.

M. Fehérvári Judit


Debrecen, 2011-02-15.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

melody03@citromail.hu

(H.Niki, 2013.01.19 23:04)

Köszönöm, igazán sokat segített ez a részletes elemzés.