Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az Emlékezés Napjára

2011.10.31

Ramon Cué Romano: 


Magadra hagytunk Tégedet

 
Kicsi húgunk, te drága!
Magadra hagytunk Tégedet.
Míg fényes nappal Rád törtek gyalázva,
S Európa szívéről letéptek rőt kezek.
Keresztútján a művelt világnak
Magadra hagytunk Tégedet.
 
Hogy körülálltuk földre tiprott tested,
A hulló jaj és forró vér felett,
Melynek árjával bepermetezted
Ruháinkat, - mi csak szónokoltunk és vitatkoztunk,
De senki előre egy lépést se tett,
Csak kezeinket emeltük az égnek,
S magadra hagytunk Tégedet.
 
Szemünk láttára tapostak a sárba,
Nem távoli őserdők megett,
De Európa szívében, hol drága
Múltunk őre a Fórum és a Parthenon meredt
A dómokra, mely visszhangként hordta
A vádat, amit Dante emelt érted,
Hogy bölcsesség, jog széthullt darabokra
S Beethoven dala kilencszer zokogja:
Az életünk új barbár korba tévedt.
S bár vállainkon húsz évszázad súlya,
Elárultuk múltunkat és újra
Vak félelembe fúlt a tett,
S magadra hagytunk Tégedet.
 
Bűvölten néztük mozdulatlan
Hogy gázol át törvényen az ellen,
S a szörnyetegnek végső pillanatban
Hogy étvágya beteljen
Áldozatként a szörnyű lakomára
Kis húgunkat dobtuk oda s holnap
Új áldozatra vajon kit sorolnak?
Bűnöd csak az volt, hogy a szabadságot
Kívántad, mint a kék magas
Büszke királya a sas.
És annyi volt hős fiadnak vétke,
Hogy hitvesüket úgy hívták “enyém”,
Hogy anyjukat is úgy hívták “enyém”,
Hogy lányukat is úgy akarták hívni,
S a földbe, melybe búzát s vért vetettek,
“enyém”-nek hívták a hazát, történelmet.
Óh Isten mondd hát vétek ez?
Ezért tiportak le, s mi szabadok
Magadra hagytunk Tégedet!
 
Kicsiny húgunk, te drága Magyarország!
A lelkünk mélye és a városok
Jazz-hangos éje, karikás-szemű hajnalok
A vádat hordják,
Hogy letiportak s friss véred kiált
A szabad ember foltatlan ruháján
A munkások olajos öltönyén
S a vasárnapi vasalt nadrágokon…
Nincs, ki lemossa véredet,
Mit vád-piros ajakkal égetett
A homlokunkra húszezer halott:
- “Világ porondján fényes nappalon
Megint magunkra hagytatok!” –
 
És üldözni fog majd e bűnnek árnya:
A béke szavát elfojtja a jaj,
A szabadság új árulást takar.
S ha ajkunk olykor igazságot hirdet
Saját vétkünkkel hazudtol meg minket,
Mert lelkük mélyén érzik már a népek,
Hogy bűneiknek súlyos agyaglába
Megindult és sár tapad nyomába
És árulásuk, árulásba hal,
És nincs nagy nemzet, addig míg e bélyeg
Rajtunk ég, - és homlokunk az égnek
Nem tárhatjuk, hisz láncban a magyar.
Mert Európa szívében előttünk
Fényes nappalon megtörténhetett,
Hogy meggyaláztak szép kicsi húgunk,
 
S mi magadra hagytunk Tégedet.
 
(RAMON CUÉ ROMANO (1914-2001) spanyol jezsuita pap 1957-ben kiadott egy verses kötetet “Sangre de Hungaria” (Magyarország vére) ebben található ez a vers.)


 
Nagy László:


Varjú-koszorú
 
Sortüzek döreje szédít,
szív szakad és vakolat,
gyász-szalagok közt az Édes
már megint sírvafakadt.
 
Fél a fű, a vézna füst is
ijedten legöndörül,
félelem dobog a házban,
a tájban körös-körül.
 
Fekete bársony-koloncok
örvényét veti az ég,
varjú-koszorú fölöttem,
rajtam hideg veríték.


 
 
Egy budapesti kislány halálára
(Budap’esut’ueso-ui sonyo-ui chugum)

 
Kim Csun Szu verse

 
Kelet-Európában a kora tél
hártyás jeget vont a Dunára.
Az út mentén fák hullatták
halott levelüket, mikor
a sorozat orosz golyó leterített
kóbor kutyát irtó közönnyel.
Néhány másodpercig tekinteted az
égig meredt, nyakadból vérár
hullott az ismerõs utcakõre.
Tizennégy voltál az újság szerint.
Mikor meghaltál, a galambok leszálltak,
s csak némán megültek,
a pesti éj sem sírhatta el bánatát.
Csak a halál szabadított föl!
A lelked majd kering ott,
a kék Duna fölött, távol
a figyelõ, szúrós szemektõl,
zokogva lent maradottakért.
A Duna manapság békésen folydogál?
Édesdeden, mint Strauss melódiája?
Miért halt meg az a tizenhárom éves
koreai kislány is, ártatlanul,
a Han folyó sáros partján?
A Han folyóról nem írtak slágert,
alig látszik a térképen.
Miért kellett sikoltania,
kezével a semmit kapkodva,
ahol vigyorgó ördög tapsikolt?
Miért? Vajon miért?
Ó, budapesti kislány,
sorsod távol visszhangozik,
gyászolnak Koreában is.
Az emlékek dühödt folyója
a jövõt összeköti a mával,
mert könnyekbõl táplálkozik.
A zsoldosok lepihentek
a két hét harc után,
de a halott képmásod
ott leng az emlékek folyóján,
ott él az emberek szívében.
Ott él az emberek szívében?
Ott él a térdre roskadt
apák, fivérek emlékében?
A kínzó lelkiismeretben?
A Péterek, mielõtt a kakas szól,
háromszor megtagadják Õt.
Kelet-Európában a kora tél
hártyás jeget vont a Dunára.
Az út mentén fák hullatták
halott levelüket, mikor
a sorozat orosz golyó leterített
kóbor kutyát irtó közönnyel.
Szegény budapesti lány,
lehullott tested gátja-é
a rettegõ megalkuvásnak?
A csupasz fák közönyét
legyõzi-é az ember;
az öntözés, a sûrû vér
rügyet fakaszt talán?
A sötét éjben békétlen,
lázas virágként lobogsz,
budapesti kislány!


(Osváth Gábor fordítása)
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.