Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Magyar Kultúra Napjára

2011.01.21

Kép

„Mondja bizony minden ember:
Boldog vagy Pannónia.
Zengjen ajkad, szóljon vígan
Most az Isten himnusza.”

(Részlet Szent István zsolozsmájából)

Kultúra… Életünk szerves részéhez tartozik mindaz, amit e szócska rejt, s már bölcsőnktől kezdve - akarva-akaratlan is - egészen életünk végéig elkísér bennünket földi pályánkon.
Ez az elképesztően tág fogalom azonban nem csupán a műveltség felé mutató utat jelzi, hanem észrevétlenül alakítja jellemünket, erkölcseinket, miközben identitást ad és sajátos tradíciókat is teremt. Ebben a viszonyítási rendszerben a kultúra nem pusztán a nemzeti, etnikai hovatartozásunk alappillére, hanem tükre is…
Ma is történészi viták tárgyát képezi, hogy a honfoglaló hét törzs tagjai közül vajon hányan is beszéltek azon az ősi, ízes nyelven, amelyet - a nyelvtörténet állomásait is figyelembe véve - ma csaknem 12-13 millió ember vall anyanyelvének.
Individuális jelrendszer a mienk. Vajon megszülethetett-e volna József Attila ars poeticája másként is:

„Íme, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul írják fölébem…” ?

Mai országhatáraink sem egyeznek már a Szent István-i államalakulatunkkal, de a Benedek Elek definiálta lelki kapcsolat bizonyosan örökre megmarad, s nem vész el a történelem sodrában.

Néha előveszem Kosztolányi Dezső Tükörfolyosó című kötetét, amely csodaszép prózai írásokat tartalmaz egykori íróinkról, s költőinkről, s elámulok hatalmas műveltsége, s mesébe illő gondolatai mai üzenetét boncolgatva. Kommentár nélkül szeretném kiemelni az egyik kedvencem:

„Néha visszafáj szívünk ázsiai emlékeink után, amelyeket csak sejtünk, de nem ismerünk, s elképzeljük, hogyha a rovásírással, a loncok bűvölő igéivel, a hársfaháncsba öltözött regösök énekeivel annyi kincsünk nem megy veszendőbe, s hogyha ott, a műveltség bölcsőjében fejlődhetünk, a természetes régi keretek között…
Így mozgunk mi is, az inga lengésével, nyugat és kelet között soha-el nem- pihenően. Ez a nomád nyugtalanság, ez az ősi, titkos kettősség a mi örökségünk, szellemiségünk mély mivolta. Hódításunk azonban csak belső lehet. Itthon kell versenyre kelnünk a világ nagy szellemeivel.”

S most a Magyar Kultúra Napján elsősorban magyarságunkról gondolkodunk. A lélek Kölcsey esetében is erős maradt, akárcsak népünk, nemzetünk a megannyi „balsors” csapásai között.
1989-től minden esztendőben január 22-én emlékezünk meg Himnuszunk születésnapjáról, ugyanis Kölcsey Ferenc ezen a napon fejezte be Csekén az utolsó simításokat nemzeti büszkeségünk kéziratán.
A folyamat, melynek eredményeként Európa-szerte egyéni, a történelmi múltat dicsőítő költemények jöttek létre a XVI. századig nyúlik vissza. A templomi himnuszok helyett ugyanis ekkor válik érdekessé az egyéni történelem, s megszületnek az első néphimnuszok. Magyarországon a XVIII. században már léteznek ilyen jellegű imádságos énekek: az „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga” és a „Boldogasszony anyánk” kezdetűek.
A XIX. századi magyarországi hivatalos ünnepeken azonban ezeket sem énekelhette a magyar nép, mert kizárólag az osztrák császári himnuszt kellett és volt szabad ajkára vennie.
1790. augusztus 20-án Sződemeteren megszületett Kölcsey Ferenc, aki széleslátókörű műveltségét a Debreceni Református Kollégiumban szerezte meg. Magyarságtudata azonban belülről fakadt.
Kölcsey 1823 előtt áttanulmányozta más népek himnuszait. Azt vette észre, hogy több mint száz ország himnuszában hősök szellemét idézik, zengik a békét, de mégis kardot csörtetnek, hörgik a zsarnok elleni tettrekészséget, s egyes-egyedül az uruguayi himnuszban pendül meg a bűntudat. A magyar himnusz legfontosabb vonása, a történelmi múlt miatti szégyenkezés azonban csak az olasz és görög „nemzeti zsoltárokban”szólal meg.
Ezt a nemzeti ereklyének számító, azaz insigniológiai jelentéstartalmat hordozó művet, csak az írhatta meg, akinek a munka lázzal ihletett ünnepnapokat jelentett.
Kölcsey őszintén, fájón, s már-már betegesen vonzódott minden széphez. A művészet, akár egy gyönyörű természeti jelenség hatott rá.
Ő még sui generis tudta, hogy a magyar kultúra életigenlő, maradandó értékek hordozója, amely nem ismeri az idő és a tér szabta korlátokat.
Ismeretek, tudás, tapasztalatok és tradíciók nélkül ma sem lennénk képesek védőkart nyújtani a szórvány-és a Kárpát-medencén belüli magyarságnak, s Himnuszunk ma is jóval több egy költeménynél, mert lelkierőt, morális tartást, szeretet és összefogást sugall.
Ez egyben felelősség is, s elsősorban az egyéneké, az állampolgároké, s csak másodlagosan a közösségé. Ugyanis a lehetőségek kiaknázása, netán elmulasztása már az egyes emberen múlik. Mert a világ folyton változik körülöttünk, de kultúránk örök értékként jelzi identitásunkat emelve ezzel magyarságunk fényét is.
1828 decemberében az Auróra című Almanachban jelent meg Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye. A kor haladó gondolkodói azonnal felismerték óriási irodalmi és szellemi értékeit. 1838. augusztus 24-én Csekén elhunyt Kölcsey Ferenc. 1844. február 29-én a Nemzeti Színház pályázatot hirdetett a Himnusz megzenésítésére. A győztes pályamű jeligéje: „Itt az írás, forgassátok, érett ésszel, józanon!”, szerzője pedig Erkel Ferenc, akinek egyetlen órára volt szüksége ahhoz, hogy egykori pozsonyi éveire gondolva, felidézze magában a város harangjainak muzsikáját, megtöltse azok hangjait magyarságának szent hevületével. A pályamunkák elbírálói között olyan nagy nevek is szerepeltek, mint Vörösmarty Mihályé vagy Szigligeti Edéé. 1844. július 2-án a Nemzeti Színházban bemutatták a Himnuszt, amely augusztus 10-én már az első nyilvános ünnepségen is megszólalt, nevezetesen az óbudai gőzös vízre bocsátásakor. 1844. augusztus 15-én Erkel zenéje először hangzott fel egyházi ünnepségen, s csak 1845. május 2-án került sor arra, hogy a Kolozsvári Nemzeti Színház esti előadása után a színészek elénekeljék a művet. 1848. augusztus 20-án Himnuszunk hivatalos állami ünnepségen is elhangzott, még pedig a Mátyás templomban.
A Magyar Kultúra Napjának azonban a XXI. században mindenről szólnia kell, ami a magyarsággal kapcsolatos: a népköltészetről, a népzenéről, néprajzról éppúgy, mint a szépirodalmi alkotásokról, a festészetről és képzőművészetekről, s mindarról, ami összeköt bennünket, hiszen a „megmaradás művészetét” kiválóan teljesítettük az elmúlt évszázadokban, amelyek meg is pecsételték sorsunkat itt, a Kárpát-medencében.
Mivel is zárhatnám írásom? Hadd álljon itt a kortárs, Vörösmarty Mihály etikus értékelése, s igyekezzen Mindenki a saját területén pótolni a hiányt még akkor is, ha kicsinek érzi magát, mert a történelem közkatonái azok, akik a jövőt, a történelmet írják és alakítják, formálják és szentté teszik a jelent is a jövő generációi előtt.
„Meg ne ijedjetek, a hazaföldnek szíve dobog fel:
Kölcsey sírjától keble örökre sebes.”
Kölcsey előtt mindig és egyformán a haza volt az egyetlen szilárd pont, s még a reformkor kezdete előtt sajátságos költői nyelvbe öltöztette a jelentől való eltávolodását, a tisztább, emberibb jövő idő utáni vágyát. Ösztönösen fordult a nemzeti múlt zivataros századaihoz, miközben a jelenről beszélt.
Igyekezzünk mi magunk is imádságos lélekkel fogadalmat tenni, hogy csekély erőnkkel igyekszünk a köz-és a nemzet javát szolgálni, akármilyen nehéz időket is él gazdaságunk, s lássunk előre is, mert az eljövendő nemzedékek identitástudatának mi is egy szeletkéjét képezzük, akármilyen csekélynek is érezzük erőnket!


M. Fehérvári Judit

 

Az írás egésze jogvédett, részeiben szabadon felhasználható!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.