Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M. Fehérvári Judit: Himnusz az életért (Regényrészletek) 1-3.

2012.05.17

 


1. A Homok

A konyhaszekrény tetejéről került le festés közben. Csak egy gömbölyűvé formázott virágorcájú üveg az alján sárga színű homokkal.
- Neked hoztam – mondta az egyenesen Németországból hazajövő férfi.
- Csodaszép! – válaszolta a nő, s elbűvölve nézte a kaktuszok és pozsgások furcsa burjánzását a fehér kövek között. Kaleidoszkópra emlékeztette meg mindenféle más mesebeli dolgokra, s nem igazán merte vízzel áztatni a növényeket, amelyek egy napon - mint várható is volt – átadták magukat az enyészetnek.
Az edénynek ettől kezdve nem volt többé funkciója, s valahol az egyik eldugott sarokban árválkodott egészen addig a napig, amíg urnává nem nemesedett. A múltat őrizte: a gyermekkort és szenvedéseket, a szépséges és csúf illatokat, a mámor és az alkohol vihartáncait, a kézzel festett tapéták és a rézsodronyos ágyak ódon fenségét, a kacagásokat és a kegyetlenül keserves zokogásokat.
Az új tulajdonosnak semmi sem kellett abból a házból. A férfi többször is rákérdezett, hogy biztosan nem tart-e igényt egyetlen dologra sem, s miután a válasz mindig nemleges volt, gyakorlatilag darabokra bontotta a nő szülőházát. Az antik vízcsapok és kád után az ajtókat is kiszedte még pedig tokostól rézkilincsestől tükröstől, azaz mindenestől együtt. Mielőtt az így lemeztelenített és meggyalázott házat átadták az új tulajdonosának, a férfi elkezdte felszedni a hajópadlót, a parkettát, a konyhai járólapokat is (Ekkor a nő ugyan mélyen tiltakozott, mert emlékezett arra, hogy édesapja valamiért a 70-es évek közepén légópincét épített az alá, felrúgva ezzel a gázhasználatra vonatkozó minden szabályt, de azért hatalmas érdeklődéssel szemlélte a férfi tevékenységét, s még egy miért sem hagyta el az ajkát, mert a szerelem ereje nagyobb volt annál, mintsem kérdezni akart volna.), és a férfi nem kegyelmezett a falaknak sem.
A végeredmény egy kevéske homokkeverék volt, amely most, hogy a nő a napfény felé fordította, kvarckristályként ragyogott, s a múltat tükörként idézte fel.
1879.: Mit sem sejtve a majdan bekövetkező világégésekről valahol egy faluban megszületett Takács Zsófia. Már fiatal lányként a városba vágyott, s, ahogyan Metzger György régiségkereskedő felesége lett, egyre furcsább szórakozások megszállottjává vált. Divathóbortjait Párizsban elégítette ki, s, ha vízpartra vágyott, Svájcig meg sem álltak. Amikor a 30-as évei közepén még mindig hiába várta a Teremtőtől a gyermekáldást, valahonnan hallott a Tölcséres Viktor V gramofonról, s beszereztette azt. Ezután zenehallgatással és olvasással töltötte napjait. A férje viszonylag hamar elhunyt, s soha többé nem kívánt másik férfit, de bele-belezsiborgott a fájdalomba, s a harmadik szélütés után soha többé nem kelt fel abból a rézsodronyos ágyból.
Ekkor kerültek a csónakosok a falakra. Egyenként kézzel kivágva valami megfizetethetetlen árú tapétából, s bordós-lilán üdvözölve az öröklétet. A rézágytál és a rézkarnisok után hamarosan megjelentek a jóakarók és papok is, mind-mind hiénaként lesve az örökséget.
A keleti fekvésű szobában állandóan hűvös volt, s az ablakok is magasan a föld felett pislákoltak néha a fényre. Hogy valamit kezdeni kell ezzel az élettel, az a magatehetetlen gutaütött családja számára egy pillanatig sem volt kétséges.
1961.: Két ember összeházasodott. Tették ezt a világ ellenében. A feleség szülei olyan településen éltek, amelyet már a Váradi Regestrum is megemlít, s az 1940 években pedig a lakosság vallási összetétele így nézett ki: 80% református, 9% római katolikus, 6% zsidó, 5% pedig egyéb, de egyetlen görög katolikus sem említenek az iratok. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után Debrecen után itt ítélték el a legtöbb embert Hajdú-Bihar megyéből büntetőperekben, s még egy, a világ szemei elöl jól elrejtett láger is pusztította az életet. A leendő asszony szülei mégis kulákok maradtak. A férj csupán hat kilométerrel arrébb, a Gesta Hungarorum feljegyzései alapján az egykori Ond vezér birtokán látta meg a napvilágot, de egy teljesen más kulturális környezetben. A település ma is Magyarország egyetlen görög katolikus püspöki székhelye. A nagyapja nevelte, aki ellentétben azzal a kétszázhuszonkilenc fővel, akik az első világháború csatamezein maradtak, fél karral ugyan, de visszajött. Modern gondolkodású volt, így nem bánta, hogy a lánya válása után azonnal hozzáment a környék legmódosabb nagygazdájához, aki az italtól megbátorodván hatlovas fogattal száguldozott a mezőkön, s az ég felé szórta átkait.
Esküvőjükre a nő szülei el sem mentek. Ezután kerültek a városba, ahol eltartási szerződést kötöttek az akkor már béna és özvegy Metzger Györgynével, aki a feleség keresztanyja volt.
Mindketten furcsán érezték magukat a városban, ahol a szabadság és a határtalanság szeléből csupán négyszáz négyszögöl, egy külön szoba és egy gondozandó nagybeteg jutott nekik, de boldogok és fiatalok voltak. A férfi építésvezetőként azonnal állást kapott, míg a nő természetesen otthon maradt. Abban az időben tisztességesen meg lehetett élni egyetlen fizetésből is. Az árak éppoly maradandóak és állandóak voltak, mint a vasfüggöny és a szocializmus. Mikor a gyárilag felületkezelt szalagparketta megjelent, akkor szedték fel az egyik szoba hajópadlóját, s a kátrányos réteg alá csillámföldpát is került, a parkettára pedig még csónaklakk is.
Ezt a kristályos anyagot nézte most a nő, s arra gondolt, hogy ő még meg sem született akkor, mikor a természetnek eme szemcsés szerkezetű anyaga már várta őt.

Folytatása következik.

M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2012. május 11.

2. A Csupor

A Zsolnay nefelejcs mintájú csuprok a Ferenc Jóska bögrék és az ezüstkanalak társaságában csak a port fogták a hatalmas szecessziós cseresznyefa tálaló tetején. Néha a porcelánokban altatták a tejet, máskor meg egy-egy Alt Wien kistányérban az egyre szaporodó macskák és kutyák fogyasztották a napszaknak éppen megfelelő eledelüket. Ugyan, kit érdekelt a mitológiai festett jelenettel kipingált tárgyak sorsa, mikor Ámor már teljesítette első küldetését, s 1962-ben megszületett az első gyermek. Lányt vártak, s beteljesült ez az álom. Nem gondolt már ekkor senki sem arra, hogy mindenképpen trón-vagy bármi más örököse legyen a jövevény, mert a szocializmus évei ekkorra már viszonylagos békességet hoztak a hétköznapokba: dolgoztak, éltek, látszólagosan nem figyelte a családot senki sem, s valójában nem is ismerték egymást a szomszédok sem, pedig igazán jó haverságban voltak.
A férfiak, ha puszi pajtásokká nem is váltak, de a közös kalákák során ivócimborákra leltek egymásban, s csak valamikor az 1990-es években derült fény arra, hogy az egyikük valaha kántor volt, míg a másikuk ’56 után ült, a harmadik pedig megjárta az orosz hadifogságot, a negyedik családjának hihetetlenül sok aranykorona értékű kárpótlási föld ütötte a markát, s csaknem értetlenül nézték egymást, hogy hogyan tudták ezeket a dolgokat ilyen mélyen elrejteni magukban úgy, hogy senkinek se juthasson még véletlenül sem a tudomására az igazság egy piciny szeletkéje sem.
Az öregasszony már nyolcvanhárom esztendős volt, s esze ágában sem volt jobb létre szenderülni. Szellemileg frissebb volt bárkinél, csak éppen a teljes bal oldalára béna. Szobájának az ablaka télen –nyáron nyitva volt, hogy keresztlánya után ki tudjon kiabálni az utcára is. Közben az már a második gyermekével volt várandós. De ez az áldott állapot sokat nehezített a mindennapjain. Nyáron hatalmas Zil 130-asokon érkezett vidékről a kukorica, télen a tömérdek sok brikettet és fát kellett behordani, hogy az őzcsempés cserépkályhák torkát folyamatosan tömni tudják, mert a vénasszony állandóan fázott. A kintről beáradó hideget nem akarta kirekeszteni, de így meg képtelenség volt az állandó hőfokot tartani. Ráadásnak ott volt a fürdőszobai fafűtéses bojler is.
A kukoricának gyakorlati haszna nem volt ugyan, de a nő édesapja így legalább nyugodt maradt, mert azt sohasem látta a saját szemeivel, hogy egyetlen állat sincsen, sem háztáji gazdaság, sem földművelés. E takarmány annyit azért megért, hogy a cserekereskedelem újabb hőskorában egy Tavasz típusú televízióval gazdagodott a család, no meg a focimeccsek idején az egész szomszédsággal. Éjszakákba nyúltak a szurkolói lecsendesedéseket szolgálni hivatott ulti partik, sörözések, beszélgetések. A hamuvá nemesedő tűzön csak úgy a piszkavasra szúrva sült a pirítós, s került rá bőven kacsazsír is. Néha kapargatni kellett a megégett szeleteket, de senkit sem érdekelt ez a bosszúság, annál inkább bosszantó volt, hogy a beteg állandóan ilyenkor kiabált az éjjeli edényéért, s egy ilyen alkalom után valamelyik férfi poétává lépett előtt. Hangosan, ritmikusan énekelni kezdete, hogy „Inceri-binceri kisborsó, Zsófi mama segge a koporsó…”
- Kuss - ordította a két hatalmas ajtótámlás tolóajtó mögüli szomszédos szobából a beteg -, ha Te megélted volna mindazt édes fiam, amit én, nem csúfolódnál!
- Mit élt meg maga? Minden földi jót? - kérdezte az egyik merészebb férfi. Én nem látok itt semmit, csak a jólétet, meg azt, hogy elszáguldott a mama felett csaknem egy évszázad, s még mindig gyermeki módon kiszolgálják, de dolgozni soha el nem járt, csak élte a nagyságos asszonyok mindennapjait. Az a sok cicomás tányér, meg párna és azok a bútorok meg porcelánok, szőnyegek, a cselédcsengő és hogy került erre a tájékra egy sváb? Milyen magyar maga? Hozzáment a pénzért, s adták-vették az aranyat, amit másoktól fillérekért szereztek meg. És ugyanúgy lesöpörték a padlásokat, mint a párt emberei.
A döbbent csöndet egy pukkanásra és a légópincékre emlékeztet csattanás törte meg: az ablakon kirepült az a nefelejcses csupor, amely a gyűjtemény első, legrégibb darabja volt, s, amelyet csakis és kizárólag a lebénult használhatott… És soha többé nem jött össze még egyszer az a csapat, amelyik akkor együtt szurkolt, mert megrémültek a lázadótól, de leginkább besúgóktól és a rendszertől tartottak, mert mindegyiküknek volt mit rejtegetnie.


3. A Beretva


Metzger György sem kommunista, sem szakszervezeti tag, de még bányász sem volt. Életkora szerint jóval innen a hatvanöt éven várta a sorsát. Már 1947-et írt a kalendárium, s Mindszenty József hercegprímás tiltakozó pásztorleveléről tudomása volt, meg az internálások is egészen közelről érintették, de nem akart a szovjet zónába kerülni, s egyébként is felvidéki ősöket tudhatott maga mögött. Anyanyelvének a németet vallotta, s ez éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy feleségével együtt a csehszlovák-magyar lakosságcsere önkéntes részesei legyenek. Volt ugyan egy kormányrendelet, a 12.200/1947 –es, de mindenki úgy értelmezte, ahogyan akarta. Így aztán önként deportálta magát és nejét, de 1949-ben vissza is szökött. A Dunántúlról származott ugyan, de oda nem mehettek. Így kerültek Debrecenbe, a felesége házába. Ekkor határozta el, hogy élni fog. Még pedig úgy, mint annak előtte, mikor még nem volt útlevél sem, mindenki oda mehetett széles e világban, ahova csak a kedve tartotta. Az első világégés előtti évekre gondolt. S eszébe jutott barátja, aki egy Hajdú-Bihar megyei kis településen, Ond vezér egykori szálláshelyén élt. Miután neje, lánykori nevén, Takács Zsófia a szomszédos faluból származott, felkerekedtek, s végiglátogatták a rokonságot is. Amint várható volt, a vérrokonok szóba sem álltak velük, sőt köszönés nélkül ajtót mutattak nekik. A druszája, Fejérváry György azonban szívélyesen üdvözölte őket, s több hónapos látogatás lett az ad hoc ötletből.
Ősz volt. A szüret ideje. Hogy honnan, nem tudható, de itt még tartották az antik hagyományokból ismert borsajtó ünnepét. Maszkos felvonulások, pántlikás lovak, s mindenféle alakoskodások tették feledhetetlenül széppé a szőlőskerteket. Érdekes módon nem maradhattak el a liturgikus események sem. Már nem sok idő volt hátra az Istenszülő templomba vezetésének ünnepéig, azaz november 21-éig, így aztán a vendégek ott maradtak. Ha meg már eddig is jókat beszélgettek, s Zsófia asszony édesanyjává lett az akkor tizennégy esztendős unokának, akit a félkarú nagyapja a saját lányától adoptált.
Metzger és Fejérváry a XII. isonzói csatában találkoztak 1917-ben. A történelem a caporettói áttörés hadművelet vagy más néven I. piavei csataként emlékszik erre az eseményre. Ekkor semmisült meg csaknem az egész olasz hadsereg, de a magyar veszteségekről ez idő tájt nem illett beszélni, így csak egymás között pusmogtak a férfiak arról, hogy hogyan dezertált ötvenezer olasz, s miképpen foglalták el az egész Veneto tartományt. Kitüntetések és kardok egész arzenálja kapott helyet a házban, s Fejérváry bal karján csaknem a hónaljáig gyűrt ingujja mindig emlékeztette őket arra, miként veszítette el a kezét, s hogyan mentette meg az életét Metzger. Fejérváry karcsonkját a harminc centiméter hosszú, négy és fél centiméter széles fenőbőrrel szorította el, míg az őt megtámadó lovasnak magával a beretvával vágta el a nyaki ütőerét.
Közben kitavaszodott. Addig a szokásos rendben mentek a dolgok: csütörtökön volt a kenyérsütés, karácsonykor sorra csókolták a templomi keresztet, az ünnepi vacsorákhoz a veremből előszedett, s még a nyáron lemeszelt dinnyét ették, szántottak, vetettek, s márciusban megszűntek a kitelepítések is.
Egy rövid búcsú után Zsófia asszony megígérte az akkor tizennegyedik életévébe lépő unokának, hogy egy napon feleségül adja hozzá, a világ egyik legszebb hölgyét, a keresztlányát. Azt persze senki sem sejtette, hogy mindez valóban beteljesül, de igen sokára, hiszen egészen 1961-ig kellett várni az eseményre.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2012. május 17.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.