Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M. Fehérvári Judit: Az otthon fensége

2012.06.21

Ahogyan az ánizs illata egyre jobban ellepi a konyhát, úgy növekszik egyre hatalmasabbá a békesség is az otthonomban. A gondosan kiválogatott gyógynövények furcsa keveréke valami fenségességet és ünnepi fényeket gerjeszt, s biztosan tudom, hazaérkeztem.
Mellesleg régen itt élek már, így falak ugyanazok még akkor is, ha évente váltogatják színeiket és díszeiket: hol egy jellegzetesen rám jellemző tapéta, hol annak csöppet sem kellemes eltávolítása és a falak újbóli szimbolikus kicsomagolása szórakoztat el és ad eleinte minden erőmet meghaladó munkát, hogy azután ismét gondoljak egyet, és bársonyost vagy brokátost akarjak kicsalogatni abból, ami az emlékeimben évtizedekkel megszépülve ma is él, s amit talán soha nem tudok elengedni: a gyermekkor zsongását, hangulatainak tisztaságát és Aladdin lámpását, meg dzsinnjét és az Ezeregyéjszaka összes varázsszőnyegét…
Így aztán nem is csoda, ha folytonosan vágyakozom, ha azt szeretném elérni, ami messze illant már, de a bensőmben ma is itt ring, mert ember vagyok és gyarló is, néha úgy hiszem, mindez olyan egyszerű, noha bonyolultabb még a relativitás törvényénél és az időutazásnál is, mert ez a világ mára egyes - egyedül az enyém, így aztán hogyan is gondolhatnám azt, hogy bárki is beszállhatna velem abba a gondolába, amelyből egykor a szülői ház az egyik szobájában sok-sok sorakozott egymás mellett a falon… Itáliából (S nem véletlenül nem az Olaszország nevet használom…) került oda valaha ez a lilás színű damasztos tapéta, hogy aztán egyetlen pillanat alatt soha többé ne láthassam.
Egy ideig úgy emlékeztem, hogy átfestettük a falakat, aztán rá kellett döbbennem, hogy egyszerűen csak a földdel tettünk egyenlővé mindent, mert új házat építtettünk… Lassan fél évszázados leszek, s most döbbentem rá erre is…
Életemben sokat költözködtem (Egyszer össze is számláltam, hogy éppen tizenkét alkalommal…), de soha nem voltam sehol sem valóban otthon. Ahol ma élek oly annyira idegen közeg volt egy ideig, hogy még meg is szenteltettük a lakást, hogy valóban otthonná lehessen.
És nem tudok keveset főzni ma sem, mert hozzászoktam ahhoz, hogy soha nem éltem egyedül, s így a gyerekek kiröpülésével a nagy fazekak hadait hiába vittem sorra ki a kamrába, mindig elközelgett az a pillanat, amikor újakat vásároltam, s elölről kezdtem a nagyüzemi sürgés-forgást.
Szüleim halála után valaki egyszer azt mondta nekem, hogy immáron az az otthonom, ahol élek. Eleinte nem tudtam megbékélni ezzel a helyzettel, így aztán először csak bizonyos növényeket hoztam el az egykori ház kertjéből, hogy itt elültetvén azokat, néha megcirógassam leveleiket vagy virágaikat, majd magából a földből is egy picikét, mert mindig is kerestem azt, mitől lesz valami lakássá, mitől házzá és mitől otthonná.
És ma az ánizs illatától lett azzá, mert rádöbbentem az egyetlen soha meg nem másítható igazságra: a szeretet az egyetlen olyan kapocs, amelyik képes annyit hozzátenni a dolgokhoz, hogy azok valahogyan visszamerengjenek abba a múltba, amely már nem csupán az enyém, hiszen folytonossága ma is itt él, miként ez a jövőben is így lesz, s ezt meg nem másítja földi akarat.
***
Akkor már nagyon fájt mindenem, s egyetlen görcsben vonaglott a testem. Sejthettem volna, hogy egy rutinműtét után is pihennem kellett volna, de egyszerűen nem ment (Miként a diéta sem, mert imádok Veled enni…).
Éppen akkor érkeztél haza, mikor a mentőhöz indultam, s csaknem hamarabb a kórházban voltál tőlem. Csodálkoztam is, hogy honnan kerítettél elő egy ismerős orvost, s miért fektetnek az elitebb ágyak egyikére. Soha nem láttalak még ilyennek. Féltettelek, miközben a laboreredmények engem is megdöbbentettek, hiszen alig két napja még minden rendben volt, s semmilyen érték sem kúszott ekkora magasságokba…
Az ultrahangnál el is feledkeztem magamról, úgy öleltelek és csókoltalak meg… Egy fehérköpenyes beteg tekintetét rajtunk feledte, majd nagyon jó egészséget kívánt, miképpen mi is a békesség szavaival búcsúztunk tőle…
Haza akartam jönni, így alig vártam, hogy ereim befogadják az infúziót. Aztán az orvos leült az ágyamra, úgy magyarázott valamit, de nem is igazán figyeltem rá, csak az érdekelt, hol lehet az a kiskapu, amely megengedi azt, hogy legalább egyetlen órát együtt tölthessünk, mert vissza kellett menned a munkahelyedre.
***
Egy időben kényszeresen kerestem az igazságot: az egyetlent, a megfellebbezhetetlent. Olvastam keleti és nyugati filozófiákat, addig mesterkedtem, míg a lányom a Képzőművészeti Egyetemen kötött ki, folyamatosan egyetemekre jártam, művészek között éltem, művésztanárrá és publicistává növesztettem magam és mikoron húsz esztendővel ezelőtt immáron másodjára is özveggyé lettem, nem zártam ki életemből az újrakezdéseket sem, így hosszú élettársi kapcsolatok óvták az utam és mindig szeretetben éltem.
***
Az otthon melegét azonban ma az adja, ahogyan lassan szétterül az ánizs, egyre szélesednek az utak, növekednek a növények, élni kezdenek a falak, s áldás nélkül is érzem, hogy megérkeztem valahova, ahol mindig is jelen voltam, de ezt a teret és időt immáron végelegesen befedezte a Lélek, az egymáshoz tartozásé, annak minden szépségével és felhőtlen cirógatásaival együtt.

M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2010. június 21.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.