Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csoda

2010.03.13

 

Csoda, hogy egy ekkora városból, mint Debrecen, hogyan tudták összeszedni éppen azt a negyven embert, akikből mindösszesen nyolcat választottak ki egy uniós pályázatokról szóló beszélgetésre.

 

Volt természetesen kérdőíves bebocsátó rendszer is vagy inkább harminckét főt elbocsátó, átvilágító. Ismerős?!

 

Hiába, új idők, új szelek…

 

A rendszerhiba azonban a régi: egyrészt senki sem tudta, miért is jött ide, másrészt a TIT (A fiatalabbak kedvéért Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) sem sokat változott!

 

Ha csak annyit írok le, hogy a falon lévő Magyarország térképen simán be van jelölve Leninváros…

 

Tudom, van, aki érti…

 

A Belvárosban parkolni képtelenség. A harmadik kör után jó messze megállván a célállomástól, elgondolkodtam azon, el merjek-e sétálni addig, merthogy ma fényes nappal csaknem kiraboltak, s éppen a Piac utcán.

 

A múlt rendszer kmk-sai ma jól elboldogulnak. A Szent Anna templom környéke hemzseg a koldusoktól, egyébként néptelen. Este van.

 

Mellékesen köszönet a Debreceni Egészségügyi Centrumnak, mivel itt nem tudnak átvilágítani! Mindkét gép rossz! Másfél hete. De állítólag van remény, csak üljek türelmesen.

 

Az utóbbi időben megszoktam, hogy papír nélkül sehova sem megyek, s nem a mellékhelyiség miatt, mert a rendelőkben aztán ilyen célállomásokra be nem teszem a lábam, hanem újabban sem a szemem, sem a derekam, néha a lelki állapotom sem bírja a monitoron átszűrődő információtengert.

 

Netleszokóban vagyok. Tünet együtteseim ellepték szervezetem, akár a vírusok, s lassanként mutálódnak, így cselekednem szükségeltetik. Mellékesen sokan néznek, vajon mit firkálgatok itt?! Egy incifinci kisbaba a kabátom bélésével játszik, mert gyönyörű virágos betétcsík fut végig rajta. A címke szerint Schneiders, Salsburg, Made in Ausztria. A turkálóban mindenesetre potom forintért beszerezhető és garantáltan bőr-és pénztárca barát. Ennyit az én uniós csatlakozásomról! Ők reggel 8 óta várakoznak itt. Felháborító! Amúgy fél egy van.

 

Visszatérve a tréningre, egy pécsi fiatalember vezette, s a szokásos bemutatkozós drámajátékkal indított. Garantált siker, oldott hangulat. Amit a többiek nem vettek észre, az a mikrofon alatti diktafonban öltött testet. Megkérdezték ugyan, mi az, de az erősítő válasz mindenkit maximálisan kielégített. Én két éve pontosan egy ugyanilyen kütyüt kaptam ajándékba természetesen blokk nélkül. Méregdrága, számítógéphez csatlakoztatható, s két használat után az enyém a kidobandó kategóriába került. Gyárilag szegecselt, de azért még megszemléltük a belsejét is…

 

A nyolc ember közül én voltam a legidősebb. Eleinte nem zavart… Egyébként a nemek szerinti megoszlás 1:1. Közalkalmazottként is csak én dolgozom. Hoteltulajdonos, közgazdász, művezető, agrármérnök vállalkozó, takarító kisiparos, s két emberről nem jegyeztem meg, miből is él. Nyilván pénzből. Lehet, mossák is néha, hogy szebben csillogjon a krajcár.

 

Amiért nem Ctrl +V és nem a Ctrl+ C gombokat nyomom, hanem görnyedezek a monitorom előtt, az egyetlen mondat. A harminc éves közgazdásznő szájából hangzott el. Ekképpen: „Miért támogatja a Magyar állam az internetezést, mit akarnak már az ötven és 60 évesek a nettel? Adni kell nekik enni és kész!”

 

Amúgy a lányom lehetne, ha nem tanulással töltöm ifjabb éveim, hanem azzal, ami őt mérhetetlenül szenvtelenné tette: üzlettel, mások ki – és felvásárlásával…

 

Most tudom csak igazán becsülni netes barátaim, akiktől tanulok, akiket szeretek, s akikkel tudok közösen gondolkodni, s akiknek tudása mély empátiával és emberi tartással párosul…

 

S igazán büszke vagyok magamra is, hogy merek itt barátkozni, s még soha nem ért kellemetlen meglepetés egy-egy személyes összefutás után, mert értékhierarchiánk közös nevezője akár országhatárokon is átível.

 

Csak pedagógusként vagyok nagyon szomorú…

 

Gondoljátok nyugodtan tovább! Sajnos, én megtettem!

 

 

 

M. Fehérvári Judit

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.