Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ágnesnek, a legtisztábbnak

2011.01.29


1962-őt írt a Kalendárium. Egy nő ült üveges, fáradt szemekkel a konyhaasztalnál, s előtte szanaszéjjel dobálva, ziháltan meredt a semmibe a rengeteg családi kép. Némelyiken Ő volt karcsún és fiatalon, ahogyan egy Glóbusszerű valamin üldögélt vagy egy másik pózban, abban, amikor még éppen nem hangzik el a Start!, de a rajtvonalnál már pattanásig feszülnek az izmok és idegek. A konyhaszekrényből kést vett elő, s lázasan hegyezett.
- Sok ceruzára lesz szükségem, hogy mindezt megértsem – lüktetett az agya. Valamikor a Dóczyba járt, ahol fegyelemre szoktatták, így megpróbált lecsillapodni. Még azt sem nagyon vette észre, hogy fel kellene kapcsolni a világítást, mert egyre csak írt:

- Ez ki?
- És ez?
- Szürkület.
- Lopják a vizet.
- Sírok.
- Mama.
- Kisfiam.

Gyorsan gyarapodtak a kérdések és a képek hátulján a feliratok. Néha felzokogott. Csak így, egyszerűen, nem törődve azzal, meghallja-e valaki. Szülei ugyanabban az udvarban laktak, de külön bejáratú házrészekben. Valaha nagybirtokosok voltak. Most itt éltek egy belvárosi utcában egymás hátán. Erősen szürkült már.

- Miért?- kérdezte magától a nő.
- Miért éppen azt a házat?

Tankok vonultak el lelki szemei előtt, s az az átkozott cső három napon át a ház lakóira szegeződött. Persze, a férje most sem volt otthon. Hírekért szaladgált, hogy aztán megírhassa, amit saját szemeivel tapasztalt meg. Ágnes pedig először csak nem evett. Talán a tejjel lehetett baj. A sok izgalom miatt hiába rágta az asszony aszott melleit, nem sok tápláló folyadékot tudott magához venni. Majd csak hevesen sírt, rángatózott, lázgörcsei voltak. A fiú is csak halkan nézte a szenvedést, s néha kérdezte meg csak a mamát, hogy ők mikor esznek már. Már liszt sem volt otthon. A krumpli is elfogyott. A gangon néma csönd honolt, a szomszédok is mind besötétítették lakásaikat, s csak végső szükségükben szaladtak ki a folyosó végi mellékhelyiségbe. Hasítani lehetett  a némaságot. A földön az emberek hamuszínű arccal várakoztak, míg az égben az Angyalok megrendülten fújták fuvolájukat. A harmadik nap reggelére a víz is elfogyott. A tank még mindig a ház előtt állt és egyik pillanatról a másikra, mint, ahogyan a nyári égen is váratlanul cikáznak át a viharfelhők , harsány lövések toporzékoltak a falakon pattogva és kérhetetlenül.
Az őszi szél 1956 november elejének pergette faleveleit, s színváltozásukkal együtt a naptár napjait is kérhetetlenül a fagyos leheletű
tél felé. Néha nyikorogva zokogott fel egy-egy ajtó vagy csikorgatta fájdalomtól elgyötört arcát egy kilincs.
A harmadik nap éjjele előtt már nem mozdult semmi és senki sem. Ágnes apró ujjacskái oly szorosan fonódtak a mama kézfejére, hogy az asszony önkéntelenül is elcsodálkozott az erő láttán. Még azt sem vette észre, hogy egyre szederjesebbek és hidegebbek azok az áldott, picike csodák...

A férfi hajnalban érkezett meg. Lódenkabátja megszaggatva, borostás és áporodott szagú volt. Először a fiú szipogására figyelt csak fel. Majd hosszasan nézte feleségét, aki egy halott csecsemőt dajkált, s a világ legszebb hangján énekelt neki egy régi dalt. A kenyér úgy zuhant ki kabátja belsejéből, mint a jegyzetei, bicskája és kopottas, életlen ceruzája.

Hat esztendővel később egy férfi lépett a konyhába. Szerkesztői megbeszélésről érkezett, fontos értekezleten volt túl. Élete egyik legjelentősebb eseményének előszobájából sietett haza, mert főszerkesztővé nevezték ki.

Kilencéves fia az udvaron játszott. Megsimogatta az élénk tekintetű gyermek fejét, s megkérdezte tőle, hogy miért nem vette fel a kabátját. Hűvös, őszi este volt. Éppen szürkült már.

- Apa! A mami megint olyan... Tudod, mint akkor... Pesten. Én nem lopom a vizet és a fia vagyok, ugye?!
- Persze, drágaságom!
- Akkor jó! Nem mertem szólni a nagyiéknak. Megint sírnának, s el akarnák vitetni tőlünk. De mi ugye, soha nem engedjük meg ezt?
- Nem, kisfiam! Sohasem.


Az asszon 28 éven át feküdt a pszichiátrián. Soha senkivel nem beszélt többet. Néha megetette az ablak párkányára szálló galambokat. Nem fogta fel férje halálát két esztendővel a sajátja előtt, s azt sem tudhatta meg, hogy a kisfia mindössze két évvel éli csak túl. Mind a hárman egy sírban nyugszanak, csak Ágnes van ma is nagyon messze... De néha a föld alatt is érzik apró öleléseit, a Mennyek Országában pedig immáron végérvényesen egy családot alkotnak.

M. Fehérvári Judit



 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.