Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Becsengettek

2010.09.22



Mióta Erzsi megírta a közéleti témák írására is buzdító cikkét, egyfolytában azon töröm a fejem, mit is tehetnék személyesen én le a Csillagszemek jelképes asztalára.
Aztán hirtelen bevillant, hogy bizony ismét szeptember van, amelyet nem csupán a családi kasszák éreznek meg, hanem nagyon sok gyerek élete végérvényesen megváltozik, hiszen vagy az eddigi óvodát váltja fel az iskola vagy felsőbb évfolyamokba, más típusú iskolarendszerbe lépnek a tanulók.
S kezdődik a szorongás, a teljesítménykényszer, amelyet Gyurkovics Tibor az egyik művében mindössze két apró mondatban fogalmazott meg:
„Nézem a lányomat és az unokámat. Ugye, anyu, holnap nem kapok fekete pontot?”
Leginkább azoknak a kisiskolásoknak kihívás a tanévkezdés, akik - a szülők elfoglaltsága miatt - akár még néhány hete is az óvoda falai között önfeledten és mindenféle kötelezettségek nélkül egyszerűen csak játszottak és beszélgettek. Mindenféléről kérdezgettek, válaszokat kaptak, s így ismerték meg fokozatosan és folyamatosan az Őket körülvevő világot. Ezek után egyik pillanatról a másikra azt veszik csupán észre, hogy nem elég egy másik intézmény, a beszabályozottság, hanem nem kérdezhet, amikor szeretne, s ráadásul otthon sem hallgatják meg, mert mindenki siet. Így aztán az iskola és a család észrevétlenül leszoktatja arról, hogy saját véleményét elmondja. Már pedig az mindenki előtt világos, hogy csak a kérdező gyerek vihetné tovább a tanítási órát, s ha még tovább gondoljuk, akkor felnövekedvén az egész társadalmat is.
Csak hab a tortán, hogy a legtöbb pedagógus kérdésfelvetései is vagy eldöntetőek vagy szituatívak, tehát alapjaiban véve rosszak. A különböző szociokulturális közeg miatt, amelyekből a gyerekek érkeznek, kevés a fogalommagyarázat is. S ez még csak a jéghegy alja. Maga a tanár, ha már legalább két évig tanította ugyanazt a tananyagot – hacsak nem elég kreatív, elkötelezett, lelkes etc. –, pontosan tudja, hová akar eljutni mondjuk a 25. percben, s így bevallatlanul is a kicsengetést várja ő is, az órák pedig unalmasak lesznek. Manapság is kevés a tömeges szemléltetés, a kísérlet, s nincs analizálás és szintetizálás sem.
Így aztán szorongó gyerekekkel vannak tele a ma iskolái is. Első osztályban nagyon gyakran előfordul az izzadó tenyér – és érdekes módon az orr is, amelyet sokan allergiának, esetleg megfázásnak vélnek -, s nem ritka a 170/100-as vérnyomás sem, s éppen azért, mert az iskolák teljesítmény- és nem gyermekcentrikusak. Hogyan hatnak ezek később? Ismert és megdöbbentő az eredmény: a felnőttkori sorozatos párkapcsolati krízisek egészen eddig vezethetők vissza.
Csapó Benő, a Szegedi Tudományegyetem Neveléstudományi Intézet egyetemi tanára hívta fel az érintettek figyelmét arra a tényre, hogy a PISA vizsgálatok szerint Magyarország leszakadt a tudásban, mert csupán a 23. helyen áll azon a listán, amelyet Finnország vezet.
Szintén Ő az, aki az okokat is nagyszerűen megmagyarázta. A gyerek előrehaladása ugyanis mindenképpen a szülőtől függ, amelyet az iskola nem képes ellensúlyozni, csak befolyásolni addig, amíg a pizsamás szocializáció visszahat az oktatási-nevelési folyamatra.
Magyarország lakosságának jelenleg 25 %-a funkcionális analfabéta, 11%-a otthon, segélyekből él, s csak a társadalom munkaképes részének csekély hányada dolgozik, hiszen az elöregedéssel egyre több a nyugdíjas is.
Az UNESCO már 1998-ban kifejtette azon tételét, hogy „Az oktatás rejtett kincs”, amely négy elemből épül fel:

• az iskola tanítson meg megismerni és tapasztalatokat gyűjteni
• tanítson meg cselekedni (Magyarországon ebben a témában már 1969-ben Szentlőrincen Gáspár László kiváló eredményeket mutatott fel, amikor magát a pedagógiai gyakorlat logikáját változtatta meg, s így messze megelőzte saját korát.)
• tanítson meg élni
• tanítson meg lenni ebben a világban.

Maga a megismerés nyilván a családtól és a településszerkezettől, azaz a szociokulturális háttértől függ. Az azonban senki előtt sem olyan egyértelmű, hogy az iskolába ez bizony, mint „rejtett tanterv” be is épül. Elég csak arra gondolni, hány embernek van otthon saját könyvtára, milyen szavakat használnak szülők a mindennapi kommunikáció során, hogyan töltik a hétvégéket és a szünidőket, járnak-e tárlatokra, színházba stb. Ezzel a többlettel nem képes felvenni a versenyt az, akinek a betevő falatra sem futja, albérletben él és sorolhatnám.
Ma, akkor, amikor gyermekeink serdülőkorukra egyre magasabbak, senki nem gondolná azt sem, hogy ez nem az a biológiai érettség, amit a pedagógiai annak nevez, mert az bizony már az óvodából is hiányzik. Az iskolaérettség szóhasználat mellesleg hibás, mert az iskolakészültségi állapotot kellene használnunk helyette. Ma ez körülbelül a 8. életévre tolódik ki. S ezek után szegény gyerek csak folyamatos hiányállapotokba kerül: kisiskolás korban nem alakulnak ki bizonyos képességek, a felső tagozatban a tanulók nem motiváltak, középiskolában hiányzik a pályaorientáció, s aztán a szülő és a gyerek is nagyon boldog, ha csemetéjét bármilyen egyetemre, főiskolára felveszik. Az pedig tény, hogy ma a legkeresettebb 10 foglalkozás közül mindössze 3 köthető diplomához, s szinte egyik napról a másikra eltűntek a jól felkészült, hiányzó szakmunkások.
Az 1990-es években Mihály Ottó ugyan megfogalmazta, hogy a magyarországi pedagógiában is megtörtént a paradigmaváltás, azaz
• sokszínűvé, pluralistává vált a pedagógia
• magában az iskola szerkezetében történtek változások; a lehetséges módozatok:

- 8+4
- 8+5
- 4+8
- 6+6
- 8+2

• A nevelési-oktatási palettán egyaránt megjelentek az európai és Európán kívüli alternatív pedagógiák.

Ez a váltás beengedte az olyan iskolatípusokat, mint a németországi Waldorf, a franciaországi Freine, az olaszországi Montessori, a holland Dalton, a Jéna plan és az amerikai Step by step pedagógiák. Maradjunk annyiban, ha Valakit érdekel, ezek rövid bemutatásával folytatom ezt a cikket, mert nem szeretnék a sok és unalmas hibájába esni semmiképpen sem!
Ami azonban számomra is meglepő volt néhány éve, az az a tény, hogy „Dél itt van északon”.
Mit is értenek a neveléstudománnyal foglakozók ezen?
India és Kína hatalmas fejlődését. Ma Kínában a GDP 5-6 %-át az iskolára költik, s ráadásul az ország iskolakultúrája 600 éves hagyományokon alapul. Az oktatás kiemelt területei az ének-zene és a tánc. Aki egy kicsit is érintve volt a pedagógiában, az tudja, hogy ezek bizony tovább hatnak. Transzferhatásnak nevezi a pedagógia ezt a jelenséget, s a matematika és a nyelvek fejleszthetőek így a legjobban. Az talán még a hétköznapi emberek előtt is világos, hogy ha valaki matematikából kiválóan teljesít, akkor a grammatikával és az idegen nyelvekkel sem lesz gondja, mert ezek a tárgyak a formális logikai gondolkodáson alapulnak.
Elvonatkoztatni, azaz absztrahálni pedig csak úgy lehet, ha van egy olyan pont, ahonnan ki tud indulni a diák.
Ezt kellene nálunk is minél hatékonyabban megvalósítani, hogy gyermekeinknek legyenek képességélményei, azaz tudják azt, hogy miben a legjobbak, s miért. Így majdan a tapasztalati élményeik kommunikációs készséggé fejlődhetnek, s egyaránt képesek lesznek majd problémamegoldó –és önálló ismereteket szerezni is tudó, önálló véleménnyel rendelkező, felelős állampolgárokká válni.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2010. szeptember 13.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.