Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kende Sándor: Hazafiság

2010.11.11




A legcinikusabb, legközömbösebb és legüresebb ember szíve is megdobban néha arra a szóra, hogy magyar. Néha, mondtam. Két esetben biztosan.
Az egyik: – külföldön. Én a múltban, a vasfüggönyön belül is azt mondtam mindig, hogy helyesebb „kiengedni” az embert, mint bezárni: odakint válik hazafivá, illetve döbben rá arra, hogy kicsoda. Nagyon gyorsan. Egyik percről a másikra, tüstént, mihelyt egy minket fitymáló szó a fülébe szúr. Az önérzet ágaskodása, természetrajzunknak az a legősibb rugója, hajtóereje, és élesztője, egyben lánca, egybemarkoló, s a csiriznél százszorta biztosabban tapasztó tehetetlenségi tényezője: azonnal visszajelez.
A másik: – itthon, amikor más honbelivel akad össze. Hát még akkor, ha az illető magyarul szólal meg! Vagy legalább két olyan szót próbál formálni, amely majdnem olyasmi, mint anyanyelvünk.
A minap a Lévay utcai könyvesboltban két fiatal szép magyar szavaira figyeltem fel.
Azért csak lapozgattam tovább, s mintha mélyen elmerültem volna olvasmányomban, egyre jobban összehúztam magam. Mozdulni is alig mertem már, mert semmiképpen sem akartam kockáztatni, hogy kíváncsiskodásommal megzavarjam őket, s netán abbahagyják. Nem, észre se vegyék, hogy figyelem, udvariatlan hallgatózásom el ne rémítse őket, megilletődésem gyanakvóvá ne tegye valamelyiküket. Csak ne hagyják abba, az istenért ne, még egy kicsit ne! Mert ugyan ki beszél ma mifelénk igazán magyarul, igazán szépen? Hát még hibátlanul, ugyan kicsoda?!
Lám, külföldiek a fiúk, persze megtudtam néhány perc alatt.
Igen. Mert így, nálunk, idehaza már senki se beszél, csak aki könyvből tanulta ezt az összehasonlíthatatlan nyelvet. Így csak az vigyáz a kiejtésre, a szórendre, a hangsúlyokra és a tárgyas ragozásra, így csak az becsüli ezeket a szavakat, aki megkínlódott értük. Aki nem kapta, hanem vállalta. Aki nem örökölte, hanem szerezte. Vagyis aki ennyire szereti.
Előbb-utóbb ki kellett derülnie. S nem ütköztek meg kíváncsiskodásom miatt. Sőt, szinte örültek, hogy szóba áll velük valaki. Hogy válaszolhatnak. Azaz, hogy beszélgethetnek. Magyarul – Magyarországon. És, hogy megértik őket. Vagyis, hogy: – jól mondják!
Franciák ugyanis. A Sorbonne diákjai, magyar szakosok. Keleti Nyelvek Tanszék… S most azért utaztak ide, hogy gyakorolják, amit tanultak.
– De hát miért épp magyarul?
…Mert, ugye, ha mi, összebújva, fojtogató magányukból kifelé kíváncsiskodva, mások szavait pörgetjük, rágjuk, emésztjük, hiszen évezredes a tapasztalat, hogy különben a kutya sem áll velünk szóba – ez logikus és kíméletlen kényszerűség. – De hogy ők?! Például ezek ketten itt?! Akik a világban bárhol érnek partot, azonnal válaszolnak nekik: ők miért kínlódnak ezzel a vastag nyelvvel, pont ezzel: minek ez nekik?!
– Be nagy örömömre szolgál, hogy megtekinthetem Önöket! – magyarázta egyikük.
Nagyot nyeltem. Nem a hallottak tartalmi jelentése miatt, hanem ahogyan elhangzott! Ez a „be nagy”! Csak nem Vörösmartytól vagy Berzsenyitől tanult magyarul?! És ugye, egy ilyen „be nagy” indítással már csakis lelkesült lehet a folytatás: ó, de jó hallani!
S a másik fiú mindjárt utána:
– Mily nemes dolog, hogy ennyi könyv található itt még a mi népünk nyelvén is!
Lám. Ő magyarul lelkes, hogy otthonit, franciát talál itt.
Hegyibeszédként hatna, ha ezzel próbálkoznék előbbi kijelentésem bizonyítására. Hogy amiképp mi odakint – ők ugyanígy itt… Nem, én inkább újra csak a nagy kérdést feszegetem: azt a bizonyos miértet. Hogy hát igazán: – minek ez nekik?
Nagy volt a csodálkozás. Egyikük nem is értette, mit kérdezek (én meg istentelenül megijedtem, hogy netán arra következtet, hogy mégsem tud még jól magyarul).
A másik, szerencsére, egy szemvillanásnyi idő alatt felocsúdott és kivágta:
– Ó, kérem, a magyar nagyon intelligens nép!
És addigra a társa szeme is megcsillant:
– Bízvást hiszem! – biccentett rá.
Én meg csak kint, az utcán, s inkább magamban:
– Bízvást… Hiszem!

Budaörs, 1992. augusztus

Forrás: Két évtized – antológia

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.