Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Juhász László Poéta: A csodatévő bödönke

2012.07.07

Fönn a hegyekben élt egy pásztorfiú. Legeltette birkáit, jól érezte magát magányában. Gondolatai szabadon szárnyaltak, nézte a felhőket, a derűs kék eget.

Soha nem gondolt nagyot, a nagyravágyás szikrája sem lobbant benne. Asszony, lány nem közelíthette. Kicsit habókosnak is gondolták sokan. Össze-összesúgtak háta mögött az emberek, majd lemondóan legyintettek: „Ez olyan se hús-se hal legényke”.


Egyszer egy csillagos nyári éjjel álmában különös csoda történt a legénykével: Egy csodálatos bödön jelent meg előtte, csordultig teli mézzel. Ilyen méz azonban sehol nem volt található a föld kerekén! Aranyló volt, mint a nyári nap, benne volt a tisztaság igézete, a méhek zümmögése, és a bánat. „A tiéd leszek, ha méltó leszel rám. Ha látom, hogy megérdemelsz, akkor minden cseppem a tiéd. Örök életedre nem szomjazol, nem éhezel.”

Fölébredt a pásztorfiú, és hihetetlen vágyakozás ömlött szívébe: birtokolni akarta a csodabödönkét, mely az örök élet ígéretét jelentette számára.Eladta nyáját, hogy megkeresse különös álma tárgyát, mert tudta, hogy az álmok igazak, csak az utat kell megtalálni hozzájuk.

Fönn verőfényben szikráztak a havasok. Hogy miért erre indult el, maga sem tudta. Csak azt érezte, hogy ekkora tisztaságnak az Úristentől kellett érkeznie, és minden lépés felfelé, közelebb viszi őt a mennyországhoz. Napokig ment fölfelé, nap izzasztotta arcát, éjszakai hideg dermesztette, de nem adta fel.

A hetedik napon egy barlang elé ért, ahol egy ősz öregember üldögélt fenséges magányában Mintha valami ős pátriárka, vagy egy eltévedt angyal lenne, aki szárnyait levetette, és már csak pihenésre vágyik.

- MI járatban vagy itt földi halandő? – kérdezte a fiút.

- Jó napot öregapám! – köszöntötte őt illendően, és megilletődve a pásztorfiú. –

- A boldogságom keresem.

- Boldogság – visszhangozta az öregember. - Megfogalmazható-e egyáltalán? Miből van? Éteri, vagy valóságos-e? Mire való neked a boldogság? Több leszel általa, vagy a teljesség vágya hajszol?

A fiú elmesélte álmát az öregembernek, aki szelíden mosolygott rá. Tudta ő nagyon jól, mi járatban van a legényke, csak kíváncsi volt, meg tudja-e fogalmazni, szavakba önteni?

- - Menj vissza a völgybe édes fiam! Várd meg az éjfélt a nagy tölgyfánál, majd tegyél meg hét lépést napkelet felé. Kezdj el ott ásni, és ott lesz a te boldogságod!

A fiú megköszönte a tanácsot, és ugrándozva száguldott vissza a völgybe. Alig várta az éjszakát. Teliholdas szép éjszaka jött, gyémántként ragyogó csillagok pöttyözték be az ég országútjait. Nem habozott, megkereste az öreg tölgyfát, és napkelet felé megtette a hét lépést. Ott elkezdett ásni, míg nem koccant az ásója. Egy gyönyörű aranybödönt hozott a felszínre mely titokzatosan csillogott az ezüstös holdfényben. Kinyitotta, és valóban csordultig volt aranyló mézzel, mely megőrizte frissességét oly sok időn keresztül , míg szunnyadt a föld alatt, várva méltó csodálóját.

- Megérdemeltél te legény! – szólt kedvesen a bödönke. Csak arra kérlek, légy kíméletes hozzám. Ne légy torkos, cseppenként ízlelj, hogy mindig visszapótoljam isteni nedvemet. Azt is el kell mondanom, ha betartod szabályaim, örök életedre boldoggá teszlek.

A legény nem habozott, cseppenként kortyolgatta az áldott nektárt. Úgy érezte, mintha egy templomban lenne, és valami isteni gyönyörűség hullámzott testén keresztül. A méz lélek volt, ige, és maga a csoda. Úgy érezte, ezzel nem lehet betelni, kortyolta volna ítéletnapig. Becézte, simogatta az isteni bödönkét, a sors gyönyörű ajándékát. Fáradtan nyúlt el mellette, és mély álomba merült. A beteljesülés, a csoda éje volt!

Mikor felébredt, hétágra sütött a nap. Mellette csak egy üres gödör ásítozott álmosan, a csodatévő bödönke nem volt sehol. A kislegény rettentő zokogásba fogott. „Elhagyott! Valamit nagyon elrontottam, biztosan! Mitévő legyek?”

Újra nekiindult a hegynek, beszélni akart az öregemberrel. Újabb hét nap fáradságos mászás után felért oda, ahol a barlang volt. Ám sem a barlang, sem az öregember nem volt sehol. Csak rideg, kemény sziklák néztek vele farkasszemet. A csoda elmúlt, mintha nem is létezett volna. Tanácstalanul lezöttyent a fiú, majd mintha varázsütés érte volna, álomba merült. Megjelent előtte az öregember, kezében fogva vágyott kincsét, a bödönkét.

- Mohó voltál! Arra kárhoztatlak, hogy egész életedben ne legyél boldog, és keresd elveszett kincsedet! Ha megérett benned a tapasztalat és a szerénység szőrcsuháját öltöd magadra, akkor mindennap kapsz egy cseppet a varázsmézből. – azzal eltűnt.

Fölriadt a pásztorfiú, és az éji sötétben botladozva, felzaklatva futott le a hegyről. Tövisek marták ruháját, majd megőrült a fájdalomtól, az elveszett boldogság miatt.

Már nem fűzte semmi a falujához. Vándorbotot ragadott, és útrakelt. Azóta is járja a világot, elveszett kincsét keresve. Haja még sötét, szél cserzette arcán a vágy a szomorúság. Ha találkoztok vele, térjetek ki útjából, nehogy boldogtalansága rátok ragadjon. Talán sok-sok év után megőszülve, megfáradtan betér hozzátok, és bebocsáttatást kér. Adjatok neki szállást a szívetekben, és ne nevessétek ki, ha aranyló mézcseppet láttok a szája sarkán felcsillanni. Az is lehet, hogy csak könnycsepp, mely arannyá válik a napfényben.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.