Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csillagszabadító Palkó

2010.03.14

A magyar nép hiedelemvilága alapján írt ősmesém

 

Zsófinak, hogy még nagyobbra nőjenek csillagragyogású szemei, s mert 7.-es lett, ezért is, meg hogy vigyázza, s ne engedje „messze ringni gyermekkorát”, a szépet, a jót, a boldogság felhőtlen „kék madarát”.

 

  

 

Hol volt, hol nem, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, a sötétlő erdő elülső oldalán, élt egyszer egy táltos király. Legalábbis öregapám így mesélte kukoricahántás közben egy csillagfényes nyári este.

 

No, ennek a királynak már születése után csodájára jártak a népek, ugyanis az alsó és a felső ajkában is egyaránt két-két fogsorral, s a kezén-lábán hat-hat ujjal látta meg a napvilágot. Nem is élt máson hét álló esztendeig, csak kancatejen.

 

Állt a királyi palota kertjében egy aranyalmafa. Tetején griffmadár őrizte a drága termést, mert évenként csak egyszer hozott gyümölcsöt, hiszen Világfa volt az.

 

 

 

Történt egy szép napon, hogy a király a fa alatt sétálgatott, amikor különös zajt hallott.

 

- Mi a Lúdvérc? - kérdezte a király, mikor hirtelen forgószél támadott, s nagy sertepertélés mellett kipörgött abból egy pöttömke tündérféle. Amolyan aprónép. El is ámult a mi királyunk, mert sokféle jövevényt látott már életében, de ilyen töpörödött, aszott testű, csatakos hajú csúnyaságot még sohasem.

 

- Szerencsétlenséged átkozója, szerencsétlenségek önmagadra hozója, hogy is mertél az Alsó Világra gondolni sétád közben?! Nem tudod, hogy halálfia, aki engem hív? - szitkozódott őtöpörödöttsége. - Gyere ki a pázsitra, küzdj meg velem!

 

Több sem kellett a mi királyunknak, egykettőre megfogta a Lúdvérc derekát, s térdig beledöngölte a földbe. Az ám, de a Lúdvércre ott az Alsó Világban a boszorkák és ördögök olyan bűbájt bocsátottak, hogy ha akart volna, sem tudott volna veszíteni! Így hát egyből felpattant, s olyat csavarintott a táltos királyon, hogy mire csak kimondhatta volna, hogy nyikk, máris nyakig a földben találta magát. Ebbe aztán bele is vörösödött a Lúdvérc, s elővette varázssípját, s rögvest bele is fújt. Hirtelen olyan irgalmatlan szél söpört végig a palota kertjén, hogy csak úgy susogtak, zúgtak a Tetejetlen Fa ágain ülő levelek, s a madarak – a meg nem született emberi lelkek – mind riadtan rebbentek széjjel.

 

Azon nyomban sötétség borult a palotára, a táltos király feje pedig nyaktól lemetszve gurult-gurult egyenesen az aranyalmafa gyökerei alá, le az Alsó Világba.

 

 

 

Élt ebben az időben a táltos király országában egy Palkó nevű lovászfiú, aki a királyi istállót őrizte. Éppen kinézett az istálló aranyos ablakán, s ámulva vette észre, hogy nyoma veszett a csillagoknak. Nagy meghökkenésében még a szemét is megdörzsölte. De hát dörzsölhette volna azt napestig, már ha valaki – akár élő, akár holt – meg tudta volna mondani, mikor van reggel, s mikor szállt le az este.

 

Így szólott ekkor az aranyszőrű mén vezére – mert ugye azt mondanom sem kell, hogy a táltos király lovai is mind táltosok voltak, ráadásul két-két szárnyuk is nőtt, hogy nagy baj esetén azonnal gazdájuk után iramodhassanak:

 

- No, Palkó, gazdámon, a táltos királyon én immár nem segíthetek! Kérd meg a griffmadarat, vigyen le téged az Alsó Világba!

 

- Dejsze, könnyen mondod ezt táltosom, de hogy jutok el a griffmadár fészkéig?

 

- Ugyan, szerinted miért adott nekem Arany Atyácska szárnyakat? Mit gondolsz te efelől Palkó? Mi sem egyszerűbb, hát a hátamon! De mielőtt útnak indulnánk, hadd figyelmeztesselek, a griffmadárnak is hét nap és hét éjjel kell, hogy megtalálja a királyi fenséges fejet, ezért tégy a nyergem jobb és bal oldalán lévő két iszákba annyi nyers húst, amennyi csak beléjük fér, s valami jóféle bort is vígy ám az útra, mert ha a griffmadár megszomjazik, s nem enyhíthet azon, téged nyel le egy darabban, s soha többé nem hallhatunk aztán sem a táltos királyról, sem felőled. Tépd le az egyetlen aranyalmát a fáról, az majd ád néked annyi világot, hogy eljuthass a királyi kamrába, s pincébe!

 

Így is lett. A griffmadár sebesebben szállott a szélnél, sőt még a gondolatnál is, de csak nem akartak leérkezni az Alsó Világba. Pedig – ahogyan a táltos előre megjósolta – egyre csak fogyott a bor és az élelem. Végre a hetedik nap reggelén megpillantottak egy aranyalmafát, szakasztott mását a Felső Világinak. Csakhogy lássatok csudát, bizony mondom, ezen csak úgy virított az aranyalma.

 

- Hozzá ne érj, ha kedves az életed! – mondta a griffmadár. - Rontás és átok ül azon a gyümölcsön! Ha csak megérintenéd is, örökre eltűnnének a csillagok, s nem születhetne többé olyan emberfia, aki megszabadíthatná a csillagokat, s megmenthetné a táltos király életét.

 

Ám a mi Palkónk már nagyon kimerült és éhes volt, merthogy szavam ne felejtsem, ő bizony semmit sem evett, s ivott az úton, de még előtte sem nagyon, így nem is csuda, hogy a lába – igaz csak egy nyúlfarknyit – súrolta az aranyalma levelét. No, alig, hogy hozzáért ahhoz a gyümölcshöz, lett olyan zenebona, visítás, susogás, ordítás, hogy Palkó csaknem belesüketült. Az alsó világ összes ördöge, lidérce, izéje összecsődült, hogy kimondják a halálos ítéletet Palkóra, no meg a táltos királyra és persze – hogy el ne felejtsem számba venni – a griffmadárra is.

 

- Ejnye, de nyavalyás legény vagy te Palkó! – szólott a griffmadár. - Nem mondom, hogy nem számítottam erre, ezért hoztam el a másodfű lovak illatos kancatejét. Húzd meg gyorsan ezen palackot!

 

 Hát lássatok csudát, Palkó szája alig ért a palack nyakához, máris ott termett a teljes aranyszőrű mén mind a 365 paripája. A 366. otthon maradott őrizni a palotát, s az ártó szellemek ellen ezerjófüvekkel kenegette az összes kapukat. Ez bizony amúgy emberes munka volt, de azért mondom, megbirkózott vele, úgy ám!

 

 No, megrettentek erre az alsó világbeliek, s uccu, ki-ki szaladt, amerre csak látott. Még most is jajveszékelve rohannak. A hosszú téli estéken ezért fúj ma is olyan cudarul a szél, ezért nyikorognak a kertajtók, s nyögnek a háztetőkön a cserepek.

 

A Felső Világban azonnal feljöttek az égbolt tetejére a csillagok, mert hiánytalanul mind megszabadultak az Alsó Világ tömlöceiből. Csakúgy ragyognak azóta is ott fenn az égen, mintha csak jól odaragasztották vón őkegyelmüket. Úgy ám!

 

   No, az égszakadásra, földindulásra előkerült a Lúdvérc is. Jajgatott, nyögött, mert tudvalévő, hogy a Lúdvérc nem szereti ám, ha más csörömpöl, annak a beste lelkének csak az esik jól, ha őkelme toporzékolhat. Tépte loboncos haját, sipítozott, hogy ezer, meg ezer rontás szálljon Palkóékra hetedíziglen visszamenőleg, meg arra a fránya táltos királyra is, merthogy szavam ne felejtsem, alighogy megszabadultak a csillagok, s helyükre kotródtak az ártó szellemek, a király feje legott visszaröppent a Felső Világba, s egyenesen szokásos helyére, még pediglen fenséges nyakára.

 

   Volt is nagy öröm, boldogság, a birodalom minden lakója összecsődült, hogy dicsőítsék urukat, a táltos királyt. Nagy lakomát csaptak, ettek, ittak, mulattak, de hogy mi lett Palkó jutalma, azt én már meg nem mondom, mert én is ott voltam ám, és úgy belakmároztam, hogy olyan hosszan aludtam a fényesen tündöklő csillagok alatt, mint amilyent pendelyes koromban sem talán.

 

 

 

Itt a vége, fuss el véle!

 

  

 

Magyar népmesék és a magyar hiedelemvilág alapján írta:

 

M. Fehérvári Judit 2004. március havában csak úgy otthon a szobában,

 

mikoron egyedül ült magában, s várta csillagcsemetéjét, ki ott ragadt

 

az iskolában már egyedül és bátran, nem úgy, mint óvodás korában

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.