Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sütő Barnabás verseiből

2010.10.24

Panasz Radnótihoz

 

Éber a hajnal, nem jön az álom. Bár a sötét, mint
Szürke lepel hull ablakomon túl, lámpa vasára...
Elfeledett nevedet, felidézem ez éjjeli órán;
Árva poéta kinek szeme fentről lát le reám most.
Nézz legalább még egyszer e-honra a pulpitusodról!
Most is a gyengét és elesettet húzza az ág itt.

Tán te is egykoron, így meditáltál benn a barakkban;
Hol hadifoglyok aludtak s vad lihegésük alatt csak
Úgy tapogatva kezeddel, az irkát, írtad a verset…

Holdunk, mint egy vándor, néz be az ablakon át rám,
És azt érzem, rab vagyok én is, mert öl a kétség
Elhagy az álom, nem tudom én azt; él-e jövő majd...

Most elmondom hát neked égi poéta, hogy értsd meg;
Szívem mért dobog úgy, és ébren mért öl a kétség...
Mért ülök én álomtalan itthon, benn a sötétben.
Nézd meg e tájat, ahol te is egykor felnevelődtél.
Elszomorodsz majd, úgy ahogy engem is elszomorít ez...
Becstelen, álnok képmutatók, úgy döntenek itt, a
Nép az, akin most durván, pőrén csattan a szíj és
Nem tehetünk már ellene semmit. Várjuk a véget...

Kérlek, irányítsd gondolatom, hogyan éjek-e kínban.
Újra szeretném élni a gyermeki boldog időket…
Mit tegyek érte? Az ősök bűne a mostani korszak?
Szólj a fülembe, hogy értsem! Honnan várjam a jót most?
Félve remélhetem én még, bús vigaszát e hazának?

***

Lassan hajnalodik már... Hold sem süt be szobámba...
Már csak a csillagok égnek, fénylenek egyre az égen...
És amikor majd, ébred a napfény ők is ahogy kell;
Foszlanak… Úgy, ahogyan bús és keserű szavaim most...

 

 

Ér-parti gondolatok

 

Nyárfalevélre, ha rajzol a napfény, árnyai kéken
ringnak a víz tetején és visznek a múltba merengve...
Újra folyónk meredélyén ültem a parti füzek közt;
s néztem a csendben, a felszabadító ősi habokban;
hogy feleselnek vad rohanással a fények a vízben...
És a folyó, mint szende leányka ha lépdel a fűben,
úgy libegett tova álmom előtt beterítve a mát; és
gondolatok sebes árján múltba ragadta a létem...
Láttam a percet az ősi homályban felmelegedni;
villan a víz és rátelepülve a múltra az emlék;
gyermeki képzeletemben a nyár, most újra feléledt...


***

Futva, nevetve, mezítláb, porban az útra szaladtam;
s néztem a nap sugarában anyámat, hogy jön az úton...
Már mosolyogva felém int és szeme szívemig ér el;
ugrok ölébe, a fáradt asszonyi ölbe vidáman
s már repülök magasan, tele boldog örömmel a lelkem...

Két keze közt a cipó már; hajnali fénye világít.
Én lesem ülve a lócán és tele már a kemence...
Illata száll a kenyérnek számban az íze eloszlik;
belseje felfedi álmom s héja a nap ragyogása...

Mindig a tiszta világra tanított s felnevelődtem
általa büszke magyarrá. S áldom a sorsomat érte…


Túl hamar elment. És a remény, hogy láthatom én még,
az köt a mához, e földi valóhoz, mert akarom, hogy
tudja meg ő a szememből, életemet köszönöm majd;
hogyha a csillagok útján egybe fonódik a lelkünk…


***

Csobban a víz és tágul a fénykoronája a lombnak...
Nézem a fák levelét és látom anyám szemeit már...
Megmelegít a reményem; tiszta az út amin éltem...

 

Sütő Barnabás

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

lifeline.marsh@gmail.com

(Ditta, 2010.10.29 22:45)

Ugyan nem kértem őket, de mindenképpen itt is itt van a Helyük!

A meglepetés meg ha kellemes, az nagyszerű dolog! :-)

braunel@freemail.hu

(Braunel, 2010.10.29 16:44)

Hoppá!

Kedves Ditta!
Most kicsit megleptél, de
nagyon örülök, hogy itt látom viszont a verseimet. :)

Barátsággal: Barna.