Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Németi Zoltán: A Tiszteletes

2012.04.14

Ricardo Olivera hunyorgás nélkül nézett bele az őszi Bronxot bearanyozó napsütésbe.
Tehette, a fénysugaraknak már nem volt komoly ereje, de ahhoz hál Istennek idén is volt, hogy a hegy levét megérlelje.
Ricardo atya legjobban a valódi medocot szerette félszárazon, lehetőleg 1900-as évjáratot.
Ez persze nem volt éppen olcsónak mondható, de kifinomult ízlésének, melyet itáliai őseitől örökölt, ez felelt meg a legjobban.
Ricardo szerette az életet, a hivatását, és amikor apja döntés elé állította, hogy melyik egyenruhába bújjon, a rendőrtisztviselői helyett habozás nélkül a papi reverendát választotta, mindennel együtt, ami vele járt.
Tette ezt azért, mert családja kivándorolni készült Amerikába, a lehetőségek hazájába és apja megbízható értesülésekből tudta, hogy a temperamentumos külföldi papokat a köznép jobban kedveli a sajátjainál. Főleg New Yorkban.
Hosszú utat tett meg azóta, mióta a nagy utasszállító kikötött a hatalmas kikötőben.
Most a bronxi szent Benedek templom tiszteleteseként élt és már több mint húsz éve volt ez a szolgálati helye.
Szeretett itt dolgozni. Még akkor sem hagyta el posztját, amikor a hívők sora ritkulni kezdett, a támogatások összegével párhuzamosan s végül kihalt épület lett belőle.
A templomot nem bontották le, nem árverezték el, meghagyták az egyre fogyatkozó műemlékek rövid sorában, a felhőkarcolók árnyékában.
És ő itt maradt gondnoknak, mindenesnek, a nagy néha betévedő rászorulók gyóntatójának, csekély bérért.
Ricardo nagyon szerette a templomot és büszke is volt rá, ahogy magára is. Önmagát úgy látta, mint utolsó, a keresztes hadjáratok korabeli védőbástyát a szentföld tengerpartján, dacolva a hitetlenek tengerével…
A templom valóban lenyűgöző alkotás volt, magas homlokzatával, hatalmas belső hajójával, impozáns harangtornyával, több lakó és dolgozószobával rendelkezett.
A főhajóban kerengővel is rendelkezett, ahol hajdanán a méltóságok, vagy a hit kiemelt bajnokai tekinthettek le a nyájra.
Színes üvegekből kézzel összeállított rózsaablakai sejtelmes fénysugarakkal ostorozták a levegőben szállingózó porszemcséket és este rendelkezésre álltak a nagy réz gyertyatartók is, hogy birokra keljenek a sötét sarkok lesben álló seregével.
Az orgona is régi, de megbízható bútordarabnak bizonyult. Ricardo is tudott néhány futamot, de hangversenyeket csak az egyház szakemberére bízott.
Elmerengett a múltbeli, pezsgő életen, ami az egyház hatalmának és sikerének csúcspontját is jelentette. Akkor fontos, nagyon fontos embernek számított itt Bronxban, sok sakkfigurát mozgatott a hit tábláján és szédületes mennyiségű gyónási titok birtokába jutott.
Ezekből annyi volt, hogy évekkel kényszer nyugdíjaztatása után fejezte be igazán feldolgozásukat.
Az emberek tengernyi kihágást követtek el életük során és sokat éppen Isten nevében vittek végbe…
Akkor még szilárdan hitte, hogy a világ megváltoztatható és a kereszténység eszméi végül győzni fognak. A kiábrándulás, a vereség azonban lassan bontakozott ki és így nem volt különösebben fájdalmas…
Belefogott szokásos kora esti ellenőrző sétájába a templomot körülölelő kertben, megjegyezte melyik növényen vagy fán kellene vágást eszközölni, elzárta a kerti csapokat és lakatot tett a főbejárat láncára.
Tudta, ez vajmi kevés az agresszív külvilág ellen, de a semminél valamivel többet ér.
Bent igyekezett csökkenteni a költségeket és minél kevesebb elektromos világítóberendezést működtetni, mert gyertyák bőséggel álltak még rendelkezésre.
Mostanában azt a különös felfedezést tette magával kapcsolatban, hogy mind többet és többet figyel befelé. Az igazság az volt, hogy nem az öregkori szenilitás vagy paranoia kerülgette, hanem valami furcsa, időszakosan ismétlődő hang.
Épp csak a hallhatóság határán volt és Ricardo hol mérges volt ezért, hol lyukat fúrt az oldalába a kíváncsiság, mert szemernyit sem került közelebb a rejtély megoldásához.
A furcsa zaj közepes ütemben, halkan és ritmikusan szólt, ami akár értelmes tevékenységet, célt is takarhatott. Először lassan, kissé reszelősen kezdődött, és meg mert volna esküdni rá hogy egymáson elmozduló kövek hangját hallja, de aztán mindig egy lehangoló „vlamp”-pal fejeződött be. Ez a „vlamp” volt a legrosszabb az egészben, mert nem lehetett hozzá társítani semmit az égvilágon, csak a növekvő bosszúság volt a vége.
Ma is hallotta, ahogy végigment a főhajó sorai között. Többször próbálta már rávenni magát, hogy módszeresen végigjárva megpróbálja felderíteni a különös hang forrását, de soha nem tudott összegyűjteni annyi lelkierőt magában, hogy véghez is vigye.
Inkább a könnyebbik utat választotta és a könyvtárba ment, hogy szokás szerint bor és uram bocsá, pipa mellett töltse el az időt, mert az elalvás, az aztán nem ment könnyen.
Éjfélig, néha azon túl is fennmaradt és az első reggeli napsugarakra már fel is pattant a szeme.
Végül, egy majdnem teljes palack medoc után elaludt.

Aztán a templom alatti pincerendszerben kóborolt, ahol, lássatok csodát, kellemes fényviszonyok uralkodtak. Hatalmas kiterjedésű volt a földalatti építkezés, a lejárathoz közelebbi helyiségek raktárként szolgáltak, távolság szerint rangsorolva,
a többi üresen tátongott. Voltak beomlott szakaszok, miket a kövekből gyöngyöző kellemetlen szagú nyirok óvott csak a portól, aztán másféle színű kövekből
emelt primitív boltívek és veszélyes külsejű plafonok ahol félve osont át, mintha Damoklész kardját látná.
Ricardo atya azonban bátran ment tovább a nehézségek közepette, nem törődve vele hogy bokáig borítja a por, és ritkuló hajának sorait százados pókhálók egészítik ki nemkívánatos parókaként…
Aztán egy különös, jócskán kitáguló helyhez ért, ahol kiegyenesedhetett, mert több ember magasságúvá és a templom előadójával vetekedő méretűvé öblösödött az addig folyosó méretű járat.
A nagy földalattit terem közepén érdekes formájú kő hevert, nyomhatott egy vagy több tonnát is. Vonzotta a tekintetet, és Ricardo atya is elindult felé, mintha csak valamiféle eretnek ösztönnek engedelmeskedne.
Már félúton járt, amikor lába alatt hirtelen beszakadt a biztosnak tűnő talaj. Támasz után kapálózva és sikoltozva vergődött a lábát fogságban tartó lyuk mellett, majd kiszabadította jobb combját és félelemtől, fájdalomtól zihálva hevert a földön.
Mert combján ronda, arasznyi hosszú vágás díszelgett, melyből szivárgott a vér és az omladék széle is véres volt, még lefelé is csöpögött.
Kíváncsisága végül győzött és miután úgy-ahogy letörölgette a sebet egetlen zsebkendőjével, közelebb araszolt a hűvösséget és sötétséget lehelő lyukhoz.
Belenézett és azt hitte, hogy józan esze hagyta el, vagy a mennyországban van.
Lent egy paradicsomi szépségű helyet látott, ahol gyönyörű angyalok lebegtek, hófehér selyemruhában a térben és középen tőlük is szebb, vörös ruhájú tünemény lebegett egyenesen felé. Nyakában aranyláncon egy kis medalion függött, félholdat formázva.
A hölgy szépsége szavakkal leírhatatlan volt és tekintetéből, csodás alakjából az igéző, örök és mindent legyőző nőiesség parázsló magmája áradt…

Az angyal-mert mi más lehetett volna?- megszólalt:

- Ricardo…
- Ricardo! Szerelmem! Légy ezentúl velem örökkön-örökké. Légy a párom, MOST!

Ricardo, akinek volt annyi jelenléte, hogy tudja, a különös tünemény nem hangok útján kommunikál vele, hanem közvetlenül a fejében szólal meg, nem felelt.
Nem is volt rá ideje, mert az édenkert egy csapásra rút változást szenvedett és a csodás környezet szemvillanás alatt elpusztult, hogy átadja helyét valami iszonyatosnak.
Nem léteztek többé angyalok, sárga agyarú fonnyadt szörnyek visítottak helyettük vaskos szárnyaikkal egymást csépelve,
Ricardo jövendőbelije pedig olyan gyorsan kapott a földalatti világba letekintő feje után, hogy, hogy röptében az összeszáradt haj is lerepült fejéről és metszőfogai hangtalan, de egyben lélekaszaló sikolyra nyíltak fekete torka előtt és…
Ricardo Olivera üvöltve és maga előtt csapkodva a levegőt fetrengett az ágyában, szíve összevissza vert és perceknek kellett eltelniük, hogy egyáltalán hinni kezdje, hogy a biztonságos valóságra ébredt.
Élete eddigi legrosszabb álma véget ért és úgy érezte a félelemtől a semmiben lebeg.
Annyira valós volt, olyan borzalmasan valós, azt hitte belebolondul.
Már délelőtt volt, mikor kikecmergett és némi konyakos kávéval megerősítette magát.
Tett vett, hogy elterelje gondolatait, de ezt a csalfa játékot nem sokáig lehetett űzni, főleg az ő elméjével nem.
A helyszín, ami álmában szerepelt, egyre jobban rögeszméjévé vált, egyre kevésbé hatott rá korábbi félelme a templom földalatti világától.
Tudta, hogy veszélyes vizekre evezik, de nem tudta útját állni mohó kíváncsiságának.
Az álom óta a titokzatos hang is halhatóbbá vált, tehát bosszantóbbá is, még egy ok hogy kutatni kezdjen, és talán pontot tegyen az ügy végére.
De nem ma. A mai nap semmiképp sem. Holnap lesz az a nap, amikor leszáll az alvilágba és helyére teszi a dolgokat, gondolta.
A mai napot a pihenésnek szenteli. A könyvtárba ment, kedvenc helyére hogy egy pohár bor mellett pipázzon egy jót. A könyvtár első nagy könyvespolca mellett ment el éppen, amikor hatalmas puffanással egy nagy, többkilós enciklopédia zúdult a földre, hajszál híján kerülve el a fejét. A csattanástól dermedten állt. Mekkora szerencsém van, gondolta. Ha ez a monstrum a fejemre esik, nem az éjszakázástól fájna…
Alig bírta a kislétra segítségével visszatenni a helyére, a feje fölé kellett emelnie a könyvgigászt.
Azért furcsállotta az esetet. Soha nem esett le onnan egy darab könyv sem. Egynek sem áll ki a gerince, nincs rá lehetőségük, hogy leessenek.
De a legnagyobb pont a mai napot választotta az öngyilkosságnak. Önnön tréfáján felvidult és már nem gondolta, hogy Isten a könyvet küldte intő jelnek, hogy ne menjen az alvilágba, a templom alá.
A templom egyébként mindig tartogatott meglepetéseket, olyan alkalmakra, amikor valaki unalmasnak vagy éppen rosszabbnak bélyegezte.
Itt volt például Maurizio, a ministránsfiú és segédkertész esete. Apja fiatalon adta az egyház kebelébe és neki nem sok választási lehetősége volt. Évek óta szolgált már, amikor egyik munkával teli hétvégéjén a főhajó padlását takarította, és a hirtelen elhangzó kacskaringós káromkodások szerint, amik főleg a templomra vonatkoztak, valami végképp eltört Maurizióban, miután csúnyán felhasította a tenyerét.
Szerencse, hogy nem volt ott a hívők tömege, hogy fültanúja legyen az Istenkáromlásnak.
A rákövetkező vészjósló, mély zúgás minden felnőtt emberben megnyomott egy vészcsengőt, de nem maradt idejük reagálni, mert a nyomában felhangzó magas, állati üvöltés mindenkit megdermesztett.
Noha a templomban rég ki lettek irtva az efféle kis jószágok, tény, hogy Maurizio nyomában felhőnyi rovar repült és hangjukból ítélve nem körüldongani akarták kedvesen.
Szerencsétlen a létrával valóságos rúdugró mutatványt mutatott be, mert nem lemászott, hanem eltaszította a faltól és rajta lógva egy kisebb juharfa lombjai közt landolt.
Ám a vérszomjas sereget ezzel sem rázhatta le.
Ahogy leesett a földre, szinte egyből felpattant és a fájdalomtól vakon csak rohant előre.
Rohant egészen addig, amíg a használaton kívüli kút földig rombolt és ledeszkázott kávájára nem lépett.
A korhadt lécek megadták magukat a végzetes módon épp fél lábbal ráugró test súlya alatt és a csípésektől halálra gyötört, folyamatos fejhangon visítozó test végre enyhülést nyert a kút alján lustán és hidegen vigyorgó zöld hínárral teli vízben…
Nem tudták kimenteni, mert nem gyakorlati emberek révén nem tartottak itt kötelet vagy más mentőkészséget, és a későbbi vizsgálat sem tudott felfedezni egy gyűszűnyi kaptárt sem, ahonnan a szárnyas fenevadak kitörtek.
Szomorú dolog volt, ilyen banális eset miatt ilyen csúf véget érni, ám a templomban többé nem szólt senki még egy erősebb kifejezést sem, káromkodni pedig senki sem mert többé…
Gondolatban Istenre emelte poharát és útmutatást kért, továbbá védelmet a szentségtelen álmok ellen, amik a kísértésbe akarják őt vinni.
Voltak a templom történetének egyéb sötét fejezetei is.
Girolamo Convidersi, a hajdani olasz főépítész épp a nagyharang felhúzásán vett részt, amikor legjobb barátjára és helyettes vezetőre zuhant a harang, kettévágva őt, mert az egyik tartócsigát rosszul rögzítették.
Átkaira, amit a templomra mondott, és fogadkozására, miszerint mindenkit lebeszél arról, hogy betegye a lábát ide, később érkezett a válasz.
Girolamo mester hamarosan elvesztette hangját, így a lehetőséget is fogadalmai beteljesítésére és ezért akkor sem tudott szólni, amikor házában rejtélyes tűz ütött ki, ő pedig betegen, mozgásra képtelenül feküdt ágyában és hamuvá égett.
A kirakójáték darabkáiról azonban nagyon kevesen tudtak és így a templom népszerűsége érdemben nem csökkent, sőt.
Ricardo akkor is megtartotta magában titkait, amikor több rejtélyes eltűnés is történt a hívők és a templomi személyzet soraiból is.
Ezek az eltűnések mind a templom alagsori részén történtek, ahová a személyek kalandvágyból, vagy kíváncsiságból merészkedtek.
Az ijesztő az volt az esetekben, hogy az eltűntek mindig egyedül voltak. Bármi is volt az ok, féltékenyen őrizte titkát és a keresésre vállalkozott csapatok mindig teljes létszámban kerültek elő- és soha sem találtak semmit…
És ide tartott ő, egyedül. Több volt, mint kockázatos, esztelen vakmerőség, a sors kihívása.
De Ricardo bízott Istenben és annak megtartó erejében, abban hogy épp bőrrel fog visszatérni az otthonának tudott épület barátságos birodalmába.
Altatónak csak egy újabb pohárral ivott és úgy aludt, mint hajdanán, a nyüzsgő, fárasztó, hatalommal teljes időkben, amikor tizenhat órát dolgozott naponta.
Úgy kelt fel másnap, mint bármely más reggelen, pedig nem közönséges nap volt a mai.
Miután elvégezte gyarló emberi teendőit, egy kopott csuhát vett magára és egy kis tarisznyát, némi innivalóval.
Elindult a templom hátsó traktusába és megkezdte lefelé vezető útját, bőven megrakodva gyertyával és fáklyákkal.
A pincék több emelet mélyen épültek és itt-ott irányfényként vastag gyertyákat hagyott melyek fél, egy napig is égtek.
Aztán egy rövid csigalépcsőn lefelé menet egy baleset fordított a tiszteletes által írt történelem menetén. Az utolsó lépcsőfokon megbotlott és csúnyán megütötte magát amikor elesett, főleg a könyökén. A döbbenettől és a fájdalomtól levegőt sem kapott fél percig.
Bal karja teljesen elzsibbadt, mintha nem is az övé lett volna, nem érezte.
És amikor a fal felé fordult, hogy megszemlélje hová ütötte be magát, megdöbbentő felfedezést tett.
A falon kisebbfajta lyuk tátongott, amit ő ütött bele. Hitetlenkedve bámulta a titokzatos rést, ami sok mindent sejtetett.
Engedve felfedezővágyának elkezdte kiemelni a poros téglákat a falból, egyiket a másik után.
Amikor eleget kibontott már, hihetetlen látvány tárult a szemei elé.
Egy másik csigalépcső bontakozott ki a sötétségből, amit eddig lefalazással elrejtettek a kíváncsi szemek elől.
Soha nem halott titkos járatokról, és úgy döntött, megkockáztatja a lefelé vezető utat.
Akárha a Rubicont lépte volna át, nagy levegőt véve megkezdte a monoton lépcsőket koptatni.
Kisvártatva már szembesült is a lefelé vezető út kellemetlen velejáróival.
Először is sokkal mélyebbre vezetett, mint azt várta, és kezdte teljesen elveszíteni időérzékét.
Félelem vett erőt rajta, de azzal bíztatta magát, hogy egyszer véget kell érnie, és kár lenne visszafordulni, ha esetleg két-három kanyar után célhoz is érhet.
Úgy érezte, nem is létezik számára más csak por és további lépcsőfokok, egyfajta purgatóriumban, melyet próbatétel gyanánt helyezett elé az Isten.
Térdei és izmai elzsibbadtak, inkább gépezetként emelgette lábait, a lendület vitte előre.
Aztán egyszer csak, mikor már végképp letett arról, hogy valaha is látni fogja még a nap fényét, és letargiába esett, lábai nem tapodtak több lefelé vezető lépcsőt, egy enyhén lejtő talajra érkeztek.
Megdöbbentő volt a hatás. Ekkora üreget a föld alatt…
Emberkéz nyomait látta a barlang falain, igyekezett minél több félig leégett és kioltott fáklyát meggyújtani, hogy takarékoskodjon készleteivel.
Egy kisméretű kőfülkében iszonytató fölfedezés várta. Félig elporladt csontváz, régi, de azért felismerhető női ruhában, nyakában fura nyaklánccal.
Közelebb hajolt és megigézte a lánc fénye, amin nem fogott az idő.
Kígyó tekergett egy kereszt körül, melyen egy szárnyas fenevad volt megfeszítve.
Elfordult. Sok volt neki ennyi rémes újdonság, ki tudja hány méterrel a föld alatt.
Tekintetét egyből rabul ejtette a barlang közepét uraló nagy kőtömb.
Elhűlve fedezte fel a kőtömb szinte minden oldalára bőven odaszáradt barna anyagot.
Uram Istenem, csak vér lehet, gondolta. A kő felső lapján, épp hogy rálátott, ugyanazt a szimbólumot látta meglehetősen élesen belevésve.
Oldalán iszonyodva vett észre újabb szentségtelen jeleket. Elakadó lélegzettel próbálta összerakni a félig elmosódott szavakat, melyeket durva eszközzel véstek a sziklába.
Tenebris amiciente… Magna diabolica… A hajdani rettegett sötét testvériség rendje, az ördögimádó és vérivó szekta nyomai…!
A rettegés végre béklyóba verte mohó kíváncsiságát, felszabadította azonban a hanyatt-homlok való menekülés erőtartalékait. Nekilódult, hogy eszeveszett tempóban itt hagyja e rettenetes helyet, aminek minden pórusából a halál szaglott.
Ám nem jutott túlságosan messzire. Futása megtorpant az elétáruló látványtól.
A sötét falak olvadozni látszottak, Párát leheltek láthatatlan rések, különös mozgás támadt.
A gomolygó förtelemből rettentő alakok bontakoztak ki, összeaszott arcuk a régen elszenvedett halál jegyeit viselte, sallangokban lógó csuklyájuk mögöttük lebegett.
És mind felé közeledett. Nem volt menekvés.
És a hirtelen jött sokkban, mikor saját sikolyát már nem is hallotta, Ricardo Olivera atya elméje egy csapásra megvilágosodott.
A jótékony amnézia, ami feledtette múltja rettenetes bűneit, és gyenge ködfátyolként oszlott szét.
Látta magát, amint a szekta utolsó főpapjaként förtelmes és véres miséket celebrált és gyámoltalan halandókat veszejtett el és hurcolt ide, miközben saját maga is részt vett keresésükben.
Emlékezett a szerencsétlen prostituált arcára, aki éjnek évadján könyörgött menedékért a templomban és jutalma az áldozati nyaklánc lett és útja itt lenn ért véget…
Ahogy megbüntetett mindenkit, aki neki nem tetsző dolgokat mondott az Ő templomára és aljas fekete mágiával mind egy szálig kivégezte őket.
Látta az emberek arcát, amikor az első kételyek elkezdtek felmerülni, és ő hetekig megtagadta a friss áldozatot az alvilági kárhozottaktól, csakhogy visszacsábítsa híveit…
Látta magát, amint a kultusz hanyatlásával és az áldozatnak valók fogyásával már csak ő maradt egyedül, de nem volt hajlandó követni a szekta tagjait a közös öngyilkosságba, inkább saját poharából kihagyta a mérget…
Elmenekült és elméjét a feledés homályával borította be, de most, hogy csalfa elméje, ami többet felejtett a kelleténél becsapta, és újra ide vezette, mindennek vége.
Az itt pusztultak szellemei nem ismertek könyörületet. Hideg kezeikkel megragadták a tiszteletest és most bezárult a kör. A végzet beteljesült és Ricardo atya utolsó gondolata mielőtt a holtak lelkei magukkal hurcolták a sötétségbe az volt, hogy miért pont ilyen banális és fatális véletlen, elmebeli félreértés miatt ér véget az élete…

 

 

 

 


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.