Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KITLEY MÁRIA (ANGEL LILITH): Az nem is úgy volt – Kiűzetés az Édenkertből

2012.04.14


Az nem is úgy volt…


De tényleg…


Az egész egy keddi napon kezdődött, kicsit több mint hatezer évvel ezelőtt. Erre világosan emlékszem, mármint, hogy kedd volt az a nap, ugyanis hatezer évvel később azokon a napokon mentek a legjobb sorozatok a TV-ben.
Szóval békésen ültem az Édenkert szélén, és lógattam a lábam a nagy semmibe. Azon gondolkodtam, mit fogok másnap csinálni, mert már az összes fűszál, az összes állat ötvenszer át lett fésülve, és azt a párszáz négyzetmétert is kívülről ismertem. Akkoriban ugyanis mindössze ennyiből állt az egész – anyagtakarékosság, vagy mi. Na, békésen ültem ott, mikor egyszer csak megjelent Ádám. Azt mondta, le kéne szedni a körtét, mert megérett. Mindezt a bejelentést kaján vigyor fűszerezte. Mondtam neki, rendben, Ádám, de ezúttal én fogom lerázni a fát, és te szeded fel. Lesápadt. Ő nem lesz alul, közölte velem. Naná, elrontanám a hülye, kis játékát, hogy engem dobáljon onnan fentről. Abból nem eszik. Ezt közöltem is vele. Ő meg velem, hogy szól a főnöknek.
Na, gondoltam - azt nem várom meg - , és leléptem.
Akkor ért az igazi meglepetés. A semmiről kisült, hogy nem semmi. Azazhogy mindössze nincs lefestve a díszlet, de attól még ott van. Gondoltam, megnézem meddig tart a meddig, és elindultam. Alig fél napja mehettem, mikor hirtelen megjelentek mögöttem az ellenőrök. Angyaloknak mondták magukat, ez annyit jelentett, bebeee, mi tudunk repülni is. Mondták, a főnök üzeni, hogy menjek vissza, és szedjem csak fel a körtéket a földről, majd jövőre tényleg én lehetek felül. Persze, ezt nem veszem be, tavaly is ez volt. Mondtam, kösz, nem kérek belőle. Erre az egyik angyal megragadta a karom, hogy ő akkor is visz vissza, én meg a képébe vágtam: „Kxvwexcfewjfcjv”. Rám nézett: „Mi van?” Óh, persze, az a másik. Eszembe jutott a megfelelő: „Gehlcvececbg”. Rendesen lesápadtak, meg én is, mikor szárnyaim nőttek. Na, még mielőtt kitaláltak volna valamit, gyorsan el is repültem onnan. Hja, bogaraim, nem kellett volna elöl hagyni a használati utasítást, vagy megtanítani olvasni. Világosan ott volt az apróbetűs részben a titkos jelszó.
Örültem a szabadságomnak, repkedtem össze-vissza. Nem egészen a boldogságtól, inkább attól, hogy semmit nem találtam meg, minden egyszerű, minden egyszínű volt még akkoriban, én meg folyton nekimentem mindennek. Így aztán én lettem az egyedüli, üde, lila és kék és zöld színfolt a nagy világmindenségben. A sokadik nagy bumm után, aztán meguntam, és úgy döntöttem, visszamegyek az Édenkertbe, lesz, ami lesz. Hát, lett is. Ne mulass! Mire visszaértem Ádám már egy szőke libával szedte vígan a körtét. Azazhogy nem is liba volt az, hanem valami nőcske. Nőnek azért nem mertem volna nevezni, eléggé furcsa kinézete volt, mintha egy egész dinnyét lenyelt volna egyben. Na, ennek szedheti Ádám a körtét, egész nap etetheti.
Ádám mindenesetre nem örült nekem, közölte velem, ki vagyok rúgva, és jobban teszem, ha le is lépek. Mondtam neki, azt nehezen, mert nincs olyan, hogy le. Persze, nem hitte el. Ádám elég egyszerű volt, inkább nem próbáltam meggyőzni, de azért kicsit kétségbe is estem. Hol fogok én másik férfit találni? Arra akkor még nem gondoltam, minek nekem másik férfi, de úgy tűnt, mindennek kell egy pár. Utoljára még körül akartam nézni régi otthonomban, és épp az Isten fái előtt mentem el, mikor az a nőcske utolért. Azt hittem, le akar vadászni, nehogy behálózhassam Ádámot (aki egyébként egyáltalán nem is kellett volna nekem, ha lettek volna még férfiak a világon). Aztán az is megfordult a fejemben, hogy ő is lehetne a párom, de túl sok vesződségnek tűnt az etetése. Végül is csak a semmiről akart kérdezni. Elkezdtem neki magyarázni. Nem értette. Mérgemben lekaptam egy gyümölcsöt a mellettünk álló fáról, és eldobtam. Egy darabig repült, aztán leesett, aztán gurult, végül megpihent a látszólagos, nagy semmi közepén. A nő meg csak állt ott tátott szájjal. És ez tetszik Ádámnak… Dühömben egy másik gyümölcsöt tömtem a szájába. De tényleg csak azért, mert rosszul nézett ki, és talán éhes is volt, én meg mérges. Erre ő kikapta, és az első után dobta, majd még egy csomót. Ekkor már Ádám is megjelent, csakhogy bebizonyítsa, ő tud a legmesszebbre dobni. Dobálóztunk, eszegettünk, egész jól megvoltunk, míg meg nem jelentek az ellenőrök. Mindegyikünket kiraktak az Édenkertből.
Ádám persze rögtön közölte velem, hogy ezek után ne is álmodjak róla. Nem mintha akartam volna… Annyi jó ugyanis mégiscsak kisült az egészből, hogy kifelé az Édenből véletlenül magamhoz láncoltam az egyik angyalt. De az már egy másik történet…

 

 

 

 

 

 

Az nem is úgy volt – Noé

 

Az nem is úgy volt…

 

De tényleg.

 

Szóval, miután Ádámot és Évát kirakták az Édenből, elég sok munka várt rájuk. Először is le kellett festeniük a semmit. Ez elég lassan ment. Főleg, mert többnyire csak ketten dolgoztak. Az időközben megszületett gyermekeikre nem igen számíthattak. Azok folyton veszekedtek. Ha meg mégsem, akkor sem sok köszönet volt a munkájukban. Meg aztán vízért is vissza kellett járni az Édenkertbe, mert csak ott volt csap. Viszont Káint egy idő után már a közelébe sem engedték, ugyanis folyton elfelejtette elzárni, és gyakran úszott az egész paprika, meg persze a Paradicsom is. Ábel először csak nevetett rajta, de aztán rájött, hogy így neki kétszer annyit kell(ene) dolgoznia. Ez aztán tovább fokozta kettőjük ellentétét. Mindennaposak lettek a veszekedések, mígnem Káin begurult, és szétvert csapot-papot. Illetve csak az elsőt, papok akkor még nem voltak.
Az angyalok nagyon megijedtek, tudniillik, ők meg éppen pasziánszoztak az őrzés helyett, és féltek, hogy ezúttal ők sem fogják megúszni a kilakoltatást, főleg, hogy víz is volt hozzá, ezért gyorsan összeragasztották a darabokat valami MADEINCHINA típusú pillanatragasztóval. Ez jó megoldásnak tűnt.
Nem is volt baj. Úgy pár ezer évig. Mikor is egy hajnalon arra ébredt az egész világ, hogy mindenütt, bokáig érő víz áll. Pontosabban az alacsonyabban fekvő helyeken. De a Paradicsom is ilyen volt. Meg a paprika is, de az nem olyan érdekes.
Az Isten persze egy ideg volt, végül az angyalkar töredelmesen bevallott mindent. Ám ettől a probléma még nem oldódott meg. Szerszámokra eddig nemigen volt szükség, így az Úr fel sem találta őket. Leszámítva azt a néhány kapát, kaszát, kalapácsot. Sarlót. Ez utóbbit csak azért, mert jól mutatott a kalapács mellett. De nem vala sem franciakulcs, sem csőkulcs, de még egy egyszerű villáskulcs sem.
Az emberek titokban még örültek is a könnyen jött víznek, végre nem kellett folyton kérniük, és végre magukat is tisztára moshatták. Tán, még a lelkükkel is megteszik, ha időközben nem kezdenek el aggódni, így azonban ez elmaradt. Még párezer évig, amikor majd eljön a Nagy Tisztító. De az egy másik történet. Addig még várni kell egy ideig. Az IDEIG. Pontosabban annak kezdetéig. Mármint a számolásának.
Na, szóval, az emberek először örültek, aztán már nem annyira. Végül féltek. És morogtak, amiért a félig kész, festetlen hegyekre kellett menekülniük. Úszni ugyanis még nem tudtak. Azokban a vödrökben, amikben a vizet hordták, kissé körülményes lett volna megtanulni. Na, összeállítottak, hát, egy bizottságot, és elküldték Istenhez, hogy megkérjék, csináljon végre valamit. A főnök azonban roppant elfoglalt volt a szerszámok feltalálásával, így miután végighallgatta őket, csak rámutatott egy csomó tervrajzra, hogy azokat vigyék el, építsék meg, aztán majd lesz valami. Vagy keressék meg a dugót. De arról senki nem tudta, mi lehet, így inkább az építést választották.
Az emberek hazatértek, és nézegetni kezdték a tervrajzokat. Némelyik túl bonyolultnak tűnt, mindenki az egyszerűbbeket akarta. Jól össze is vesztek. Szegény Noé meg, aki eléggé félénk, jámbor ember volt, csak távolról figyelte őket. Napok teltek el, mire ő is a rajzok közelébe került. Már csak tengeralattjárók, űrrepülőgépek, részecskegyorsítók voltak. Meg egy kocka. Ezt úgy látszik, senki nem vette észre. Noé úgy döntött, jó lesz.
A következő hetek az Édenben feltalálással, a kerítésen kívül építéssel teltek. Egész jól elboldogultak a kidobált szerszámokkal. Az Úr ugyanis időközben már szinte mindent feltalált, csak pont azt nem, ami kellett volna.
A víz meg csak nőtt.
És nőtt…
És nőtt…
Közben az emberek lassacskán elkészültek a műveikkel, és elégedetten nézegették azokat. Csak Noé volt elégedetlen. Döbbenten tapasztalta, hogy az ő kockája mily nagy lett vala. Már minden fellelhető tulajdonát, gyermekét, azok feleségét és gyermekeit belehordta, de még szinte kongott az ürességtől. És rettenetesen visszhangzott. Ez utóbbi roppant zavaró tudott lenni. Muszáj volt kitölteni a teret, ha nem akartak beleőrülni a folyton össze-vissza pattogó hangok kerülgetésébe. Csakhogy a világban minden valakié volt, azok meg nem adták oda, elvenni meg nem lehetett. És akkor Noénak támadt egy ötlete. Elment az Úrhoz:
– Isten, neked van egy csomó állatod, nem adnál belőle néhányat? – kérdezte.
Isten még mindig elfoglalt volt, így csak legyintett:
– Ott vannak, vigyél egy párat!
Noé fogta, és elvitt egy pár elefántot. Az elég nagynak tűnt, hogy kitöltse a teret. De bizony az ő kockájának meg sem kottyant. Így aztán ismét visszatért az Úrhoz, és az ismét csak legyintett, vigyen egy párat. Ismét vitt. Majd még egyszer visszatért. Egészen addig, míg végül lassacskán megtelt a rendelkezésre álló hely. Épp időben. Addigra elfogytak az állatok is.
Meg a víz is megemelkedett rendesen. Be is zárt, hát, Noé minden ajtót, és várt. Hogy mire, azt még nem tudta, de jobb nem jutott eszébe. A többi ember is előszedte, amit épített. Most derült csak ki, hogy nem sok hasznát veszik az éjjeli lámpának, az automata-mosógépnek és ehhez hasonlóaknak. De már késő volt. Addigra a víz már a nyakukig ért, és mást már nem tudtak tenni, mint kipróbálni a víz alatt lélegzést, de ez nem igazán jött össze. Noé kockája megemelkedett, és úszni kezdett. Ettől persze a benne lévőknek hányingere támadt. De még mindig jobb volt, mintha már semmit sem éreztek volna.
És ebben a pillanatban felhangzott az Édenben: Heuréka. Nem sok mindenki örült már neki.
Az Úr megjavította a csapot, aztán gondolta, körülnéz kicsit a világban. De mindenütt csak víz volt. Egyedül egy kockát látott a távolban, és az izzadt homlokú angyalokat, akik a Paradicsomot emelték a magasba, hogy legalább az szárazon maradjon. A paprikával akkor már senki nem foglalkozott.
Miután az Úr gondosan rögzítette az Édent az egekhez, tanakodni kezdett, mit tegyen. Megjavította ugyan a csapot, de a világ bizony víz alatt állt. Eszébe jutott, hogy valahova tervezett egy dugót. Elküldte, hát, az angyalokat, hogy keressék. De csak nagy sokára találták meg. És még több ideig tartott, míg a vízszint láthatóan csökkenni is kezdett.
Noé meg csak ült, ücsörgött a kockában. Néha megettek egy-egy állatot, vagy épp megetettek, hogy ne őket egyék meg. Így halt ki a poriks, a kasu, a beuik meg többek közt a hedro is. És ki tudja, mi lett volna a vége, ha nem akarják megenni azt a galambot is. Az azonban sokkal gyorsabb volt náluk, és kirepült az egyik ablakon. Akkor vették csak észre, hogy már rég nem imbolyog a kocka, már ki tudja, mióta, de szárazföldön áll.
– Azannyát! – csapott a homlokára Noé gondolatban, de a száját csak egy Ararát hagyta el. Kissé kába volt az egyoldalú étkezéstől, meg attól, hogy folyton az oroszlánok elől kellett menekülni.
Gyorsan kinyitották az összes ajtót, megvárták, míg az összes állat kimegy. Lehetőleg jó messzire, és ők csak akkor óvakodtak elő.
Az Úr meg közben a fejét vakargatta. Megparancsolta az angyaloknak, hogy hagyjanak némi vizet a földön – ebből lettek az óceánok, meg ilyenek. Nem mert még egyszer megkockáztatni egy ekkora özönvizet, pusztán azért, mert valaki elfelejti elzárni a csapot.
Aztán fogta az összes festéket és azt is kiöntötte. Elege volt már a festegetésből. A sok színezőanyag meg csak folyt-folyt le az égből a földre, a vizekbe, a hegyekre. Így kapták azok is a színüket.
Hát, igazából így volt!
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.