Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Faragó Eszter: Kovalens

2011.10.02

Faragó Eszter: 

Kovalens


Köszönöm atya, hogy meglátogattál. Annyira örülök neked! Mióta bent vagyok,
elmaradtak a barátok. Persze nem haragszom én senkire sem, lehet, hogy egy ilyen állat, mint
én vagyok, tényleg nem érdemel mást, mint közmegvetést… Egyébként is, ma volt az első
nap, hogy látogatót fogadhattam.
Te, emlékszel még a Ribák Pistire? Képzeld, az is itt ül már vagy négy éve, tegnap
hozta a csőposta.
Ja, te nem tudod, mi az a csőposta? Hát kocogunk. Nem, nem sport. Morze. A csöveken, azt
mindenki érti, az itt nemzetközi. Az őrök is ismerik, de azért nem bánják – így ők is
értesülnek sok mindenről - rólunk… Persze tudjuk, hogy ők is tudják, de nem zavar minket.
Akik magánzárkások, mint én is, örülnek bármilyen kommunikációs lehetőségnek, akár még
egy verés árán is, ha épp arról volna szó.
Ja, a Ribák, tényleg, azt kezdtem el mondani. Hát az meg egy nap megőrült, és elindult bankot
rabolni-, azaz csak rabolt volna. Fedetlen arccal rohangált, és kiabált, mint egy eszelős,
hadonászva a fia játék pisztolyával, a kamerák meg premier plánban vették, úgy látszott rajta,
mint aki élete első forgatásán alakít, persze két óra múlva elkapták, vergődött, ordítozott, na,
akkor bezsuppolták a zártra, telegyógyszerezték, kiderült, beteg a felesége, pénzük meg nincs,
azért indult neki a marhája. Két hónapig pihentették a kórházban, aztán bevarrták ide, jó
magaviselettel akár egy év múlva ki is szabadulhat, beszámították neki a kórházat is. Ha még
lenne hova mennie. Az asszonyt kérdezed? Rákos volt. Meghalt. A gyerekek meg a zaciban…
Szar ügy.
Figyelj, szólj rám nyugodtan atya, ha túl sokat beszélek, ritkán van kivel
eszmecserézni, tudod, mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át, s vad förgetegben nem leli
vezérlő csillagát, jól van na, már befejeztem, nem énekelem tovább! Pedig a Bánk bán a
kedvencem. Volt. Múlt idő… Nagyonmúlt- idő, mintha az a kinti életem csak álom lett volna.
Élve vagyok ide eltemetve. Élt harminckét évet. Életfogytiglani… különös kegyetlenséggel,
előre megfontolt szándékkal… Nyugodjék békében. Aliz békében nyugszik vajon? Ha van
egy másik világ, ahogy mondod atya, akkor ő most már ott van. Bár ami azt illeti, soha többé
nem lesz bennem béke. Soha. Ne mondd ezt nekem, atya! Már hogy is bocsátana meg az Isten
egy ilyen nyomorultnak, mint én vagyok? Előre, megfontoltan öltem meg őt. Miután
elcsábítottam az urától. Nem bírtam elviselni, hogy másé. Is. A férjéé. Jaj, atya, van még
nekem ezen a világon, vagy bárhol is bocsánat? Mi tévő legyek, nincs egy perc nyugtom sem.
A hangja! Jaj, az a hang! Nem tudok tőle aludni sem. Újra és újra hallom. Akkor, amikor
leszúrtam, abban a pillanatban, tudod, atya, abban a pillanatban, nem a kés miatt sikoltozott,
aztán meg már nem is sikoltott, iszonyú volt a szeme! Szinte láttam, ahogy összezsugorodik,
és eltávozik belőle a lelke, ne nevess ki, mindig az jut eszembe, mert látom! Újra és újra
látom. Hol van az az Isten, hogy kijelentse, megbocsát? Ezt csak te mondod, atya! Ne mondd
ezt nekem, hogy szeret engem az Isten, vagy bárki is, mert mindjárt elbőgöm magam, azt meg
soha nem bocsátom meg neked. Honnan is tudhatnád, mit érzek?
Ne beszélj nekem a kegyelemről, nem érdekel, nem érdemlem meg… Ha Jézus ismert volna,
undorodva elfordul, esze ágában sem lett volna meghalni, értem legalább is nem. Tudom,
hogy a bűnösökért jött. De atya, mi az emberek bűne általában, tudod, hogy hogyan értem,
hogy az átlagemberek átlag bűne az enyémhez képest? Én bűnhődni akarok. Valójában
kibújni a bőrömből. Ilyen lehet a pokol is.
1
Atya, akarod tudni, milyen a pokol? Nézz rám: egy ember, aki már ott él, csak a teste van még
e földhöz kötve.
Egyébként már nem tudok szeretni se. Sírni se. Igazából nem is akarok. Érted? Egyik
nap elhatároztam, hogy halálra éhezem magam. Nem sikerült. Meghalni sem hagytak! Két
hét múlva egy ágyra bilincseltek, és infúziót kötöttek be a karomba. Aztán azt a ronda
vénembert újra rám uszították, tudod, aki a pszichológus gúnynevet viseli, na abban aztán
nem volt köszönet! Csámcsogva vájkált a lelkemben, nem is tudtam, hogy szavakkal is le
lehet szúrni valakit! Akkor üvöltve bőgtem, és könyörögtem, vigyenek el innen, úgy éreztem,
a sátánnal állok szemtől szemben. Azaz fekszem. Inkább jeleztem, hogy felkelek és ettem, és
ettem, csak ne kelljen hallgatni a szörnyűségeit. A végén persze mindent kihánytam –
egyenesen rá az öregre.
Tudod, hogy hiányzik nekem a színház ebben a kócerájban? Nem azért mondom, nem
nézek én le senkit se, mert mire föl? Ezek is csak emberek, akárhonnan jöttek is, ugyanott
kötöttem ki, mint ők, diploma ide, vagy oda. Ennyi magányos év után azt se bánnám, ha
legalább egy gorillával lennék összezárva, csak beszélgethessek végre valakivel! De tudod, a
zene, az Operaház, a kollégák… Istenem, de hiányzik a színház! Ha még egyszer újra
kezdhetném! Nem tudom, mi ütött akkor belém, vagyis, bocsáss meg, atya, neked nem akarok
hazudni, nagyon is tudtam, mit akarok tenni, régen forrt bennem az indulat. A vége felé már
folyton cukkolt, sokszor addig hergelt, hogy kivel és hogyan fog „megcsalni”, hogy sokszor
nem bírtam magammal, nekiestem, ütöttem, vertem, és aztán úgy szeretkeztem vele, ezt
élvezte, őrült volt, igazad van atya, a velejéig romlott, de én se sokkal különb. Éreztem, szúrni
kell, jött az érzés, sodort, és én csak szúrtam, szúrtam, szúrtam, a halottkém azt mondta,
legalább kilencszer-tízszer szúrtam meg, és fröcsögött mindenfelé a vére, fröccsent a falakra
is, meg mindenfelé, vérben ázott a szőnyeg is, tudod, az a hófehér medveprém a kandalló
előtt, láttad te is sokszor, emlékszel, amit úgy szerettünk nála…
Jaj, te! Ne haragudj, hiszen mindjárt elájulsz, ne haragudj, atyám, sosem bírom befogni azt a
ronda nagy számat!...
Jobban vagy már? De tényleg? Ne kérjek neked egy pohár vizet? Kezd már újra jobb színed
lenni. Tényleg szólj rám, ha túl sokat beszélek! Igyekszem a naturális részleteket kihagyni, de
muszáj róla beszélnem, még nem dolgoztam fel, hogy gyilkos lettem.
Ki énekli most a szerepeimet, nem tudod? Na, ne! Az egy pancser! Egy fiszt sem képes
fölismerni feliratozás nélkül! Mi van? Hogy meghalt a Kőhalmi? Akkor most ki az igazgató?
A Fekete? A Fekete Guszti?! Atya, te most ugratsz engem! És megint elvált? Gondoltam,
hogy el fognak válni. A Sári egy liba volt, a Fekete meg egy hülye, minek kellett neki az az
ostoba kis tyúk? Csak a szerepekre fájt a foga, mindenki tisztában volt vele, csak a Fekete
nem… Mi?! Újra nősült? Kit vett el? Na, nem! Ez a pasi egy pedofil, komolyan mondom!
Már meg a Jucival kavar? Az a nő alig múlt húsz éves! És mikor házasodtak? Igazad van,
atya, elfelejtettem, tíz év már elmúlt idebent, akkor valószínűleg kint is így kell lennie... Á,
mindegy amúgy is, kit érdekel a más nyomora! Csak tudod, azért az a harmincegy év
korkülönbség egy kicsit talán durva, nem gondolod?
Köztünk tíz év volt. Azt hitted öt? Nem, csak Aliz nagyon jól tartotta magát. Ízig-vérig
nő volt. Adott magára. Te, olyat én még sohasem láttam, hogy egy nő ilyen hosszú körmökkel
ilyen szépen mosogasson. Egyébként is kiváló háziasszony volt, hát ezt amúgy mindenki
tudta is róla, erre meg külön is büszke voltam.
Nem semmi, hogy a más feleségével villogok, hogy én milyen mocsok vagyok! Tudom,
atya, hogy bűn, de pont ettől olyan édes. Tudod, a tiltott gyümölcs… Rajongtam érte. De aki
ismerte, mindenki rajongott érte, öt perc után mindenkit két vállra fektetett – ezt képletesen
értsd, atya, nem úgy gondoltam! Még az operát utáló kiskamaszok is boldogan lihegtek be a
színházba, ha ő hívta őket, tudom, vele voltam, amikor egy gimnáziumba meghívtak
népszerűsíteni a komoly zenét.
2
Van egy visszatérő álmom vele; áll egy szakadék szélén, csúszik a lába alól a talaj, és
én csak vigyorgok mögötte, ő meg megfordul, meglát engem, megkönnyebbülten rám
mosolyog, kinyújtja felém a kezét, utána nyúlok – és lelököm a szikláról. Álmomban azzal a
sikollyal sikolt, amivel akkor sikoltott, amikor leszúrtam. Emlékszel, amikor az Éj királynője
áriáját énekelte? Amikor szeretkeztünk, mindig azzal ért véget nála, tudom, te pap vagy, nem
szeretsz ilyeneket hallgatni…, vedd úgy, hogy gyónok neked, nem a barátnak, a papnak
beszélek. Amikor ezt az álmot álmodom, tiszta egy merő lucsok a takaróm, a ruhám a
verejtéktől, és a saját kétségbeesett üvöltözésemre ébredek…
Azt mondta a börtön pszichológus, hogy nem tudom az eseményeket feldolgozni, de hogy is
lehetne feldolgozni azt, hogy megöltem a nőt, akit szerettem? Vagy nem is szerettem, csak
birtokoltam? Nem, őt senki sem birtokolhatta, hiszen ettől őrültem meg, mert ha legalább a
férjéé lett volna! De nem, ő kizárólag Babenberg Alizé volt, senki másé.
Mikor tudtad meg atya, hogy a szeretőm? Csak amikor megírták az újságok a gyilkosságot?
Hát sokáig mások sem...
Tudtad, hogy egy ízben lebuktunk a férje előtt? Kétségbeestem, most mi lesz, Aliz nevetve
mondta, nem én vagyok az első, talán nem is én leszek neki az utolsó, tudja a férje, az az
impotens vén majom…
Az fájt később rettenetesen, hogy nem szólt hozzánk semmit sem Babenberg Albert –
épp az ő ágyukban henteregtünk, méltóságteljesen biccentett, és kiment szó nélkül. Rosszabb
volt, mint egy arculcsapás… Később utána mentem, és bocsánatot dadogtam, nem tudom, mit
gondolt, meghallgatott, vállamra tette a kezét, a szemembe nézett, jaj, az a szem! Gyönyörű
volt, tiszta, te atya biztosan érted, hogy gondolom, én még olyan tiszta tekintetet életemben
nem láttam, meg volt benne valami földöntúli szeretet is, nevess ki, de így volt, vagy legalább
is nekem akkor úgy tűnt…
Ekkor fordult meg a fejemben először, hogy ettől a nőtől menekülni kell!
Szemérmetlen és szívtelen. Miért nem tettem meg? Nem tudom. Valami különös varázslat
ejtette foglyul a lelkemet, az akaratomat, tudom, boszorkányok nincsenek, de én mégis
ismertem egyet… Amíg nem voltam vele, ellen tudtam állni neki, de ha találkoztunk –
márpedig a színpadon sokszor szerepeltünk egy darabban, az álompár, így hívtak bennünket -,
elgyengültem, és képtelenné váltam az ellenállásra. Ő ezt nagyon jól tudta. Ki is használta
piszkosul, aztán meg kegyetlenül kinevetett, ha lépre mentem. És én mindig lépre mentem.
Aliz azt elmesélte nekem, hogy egyszer jósoltak neki, egy öreg cigány asszony, hogy
egy osztrák herceg felesége lesz – akit ő csak impotens majomnak nevezett, tudod te is,
tényleg osztrák herceg, az őseit ezeregyszáztól számítják. Meg azt is jósolta neki a
vénasszony, hogy különleges halállal fog meghalni, na, hála nekem, ez is bejött. Tudod, úgy
voltunk egymással, hogy én mindenemet beleadtam ebbe a kapcsolatba, pedig szinte semmim
se volt, ő meg csak egy keveset, épp, mint a kovalens kötés, mindegy mennyid van,
ugyanannyit adsz a közösbe, hogy működjön. Ő halott, én meg élő halott vagyok már. Ebben
az évben leszek annyi idős, mint ő volt, amikor megöltem. Épp tíz éve múlt. Előttem semmi.
Mögöttem semmi. Életfogytiglani. Ha hasonlítok az apám családjára, akkor ez az én
esetemben még legalább negyven évet jelent.
Negyven év pokol a kárhozat előtt.
Köszönöm atya, hogy meghallgattál. Áldjon meg téged a te Istened, aki nekem is meg
akart bocsátani. De én Júdás vagyok. Huszonegyedik századi Júdás. Nem tudok más lenni -
már. Vagy még? Ő felkötötte magát, úgy menekült el a kegyelem elől. Nem tudom, atya,
miért vonz minket, embereket inkább a bűn, és a mocsok, mint a tisztaság. Talán ha lesz elég
időm és erőm, harcolok majd a kegyelemért, de még most nem tudok. S ha eléggé szeret
engem az az Isten, ahogy mondtad atya, talán kitart mellettem, s talán ad egy új esélyt – egy
más dimenzióban…

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.