Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A profivá növekedés stációi - Pethes Mária

2010.09.14


Az álmok hullámai



Amikor alszunk,
a gyermekkorunkban magukra hagyott
alvós babák haja, mint kedves halottainké, megered
és gyökeret ereszt a sötétség kriptafalába.
Hallani a táj nyögését, amint szabálytalan arcvonásán
durva vésőkkel igazít a szél.
Pánikba esett nyárfák suttognak be az ablakon.
Félszemű utcalámpa glóriáz sorvadó gyalogutat,
és dörögve törnek szét a Tó betonszegélyén
az álmok hullámai. Amikor alszunk,
kilégzéseink rongyolják lobogós terveinket,
ereinkben leülepszik a gyűlölködő kor, s bár
szívverésünkben csendesül az idő,
az elnapolt megbocsátások árnyéka hatalmasra nő.

*



Sebhelyes ég




Bekerít az idő
a felejtés tornyai körbevesznek
Rabláncon tartott rózsák suttogását
hallgatják olajzöld mohák
Csalóka szél fényűzést lop a sebhelyes égre
Az ősz küszöbére gurul a föld

Beomlik a nap mellkasa
keserűséggel telítődik a talaj
Csüggedten lóg a fűzfák szárnya
Az ajkak rétjén nem nevel már
magokat a békekék katáng

Mosolyod fényözönébe tartom
nesztelen szentkép arcom
Karodban az Isten megkegyelmez
és az átültetett virágok lelke az égbe száll

*


A múlandóság stációi – Nikiforosz Vrettakoszért



mint gyöngyöt rejtő kagyló
antikváriumok homokfövenyébe süppedt
könyveid maguktól felnyílnak
hogy a belőlük áramló fény
betöltse az eljövendő napokat

ismerlek
mint jó honfitársamat
aki országát nem feláldozni
de felvirágoztatni kívánja
a haza oltárán

a benned lakozó szeretet hófehér
mindig szívedre szorított hűséggel szóltál
összetéveszthetetlenül a magad hangján

ha majd a sírból előszólít az Isten
ama igazságtevő napon
és szétválasztja a rosszaktól a jókat
téged hegyipatakok közé sorol
amikben a pisztráng megél

*

emberi arcod küldted
leghalkabb sóhajod is himnusz volt
a múlandóság stációin átröppentél
szabad albatrosz
s hiába hordtak köveket rád
alóluk is felszólaltál minden ellen
ami rossz

tőled tudjuk
hogy a táj változik
csak a kor változatlan
mindben ott sunyítanak a gyáván hallgatók
némaságukra ma is vulkánként feltörő
véred a válasz

*

álmaimban a szike gyorsvonata
keresztül-kasul száguld hasamon
újra felszántja a régi sebeket
szaglósejtjeimben elraktározódik
a vasúti váróteremszagú fájdalom
és csak bámulom a steril kötéseket
lengető eget
a hold maszkot visel
mint precíz kezekkel vágó sebész
és teleszalad a szemem félelemmel
és szívem megtelik könnyel
mert olyan végtelen az éjjel
és semmi
semmi sem magasabb

*

kimaradtál a wikipédiából
pedig te voltál a legnagyobb argonauta
József Attilát aranygyapjúvá daloltad
szívedben az idők végezetéig
dörögnek Európa vesztes háborúi

verselted magad lángnak
istennek hiányzó óramutatónak
a remény hangjának akkor is
ha minden eszmét befalaztak
új hazát fogalmaztál
amikor nem volt már
sehova haza

a tóparti kövek közül
egy hattyú szeméből
ma te néztél rám
emberré szavaltál
hogy legyen erőm még tovább
ujjongni minden új nap előtt
anyám foszladozó köntösében
nekivágni az ég márványkriptájának
bezúzni a hegyek mögött lapuló halál
arcát és megsimogatni a csillagokat.


*
Magasabb fény



Amikor sűrű sötétséget tartanak a falak,
- mintha bálnák sírását visszhangozná az ég -
hallani, amint névtelen bolygók zokognak
haláluk előtt. Ilyenkor éveket öregszik a virágok arca,
testük elnehezül, panaszkodásuktól
gyémántot csillant a kert.

E kőszívű világban egyedül
te vagy lelkes, betöltesz engem,
ahogy sebet a vér. Átütsz az árnyak
tompa színén, vigasztalod
kaszalétükben a füveket, és csak
ritkán gondolsz magadra.

Az irigy varjaknak galambszíved viszed. Tenyered
fáradt tárgyak fészke. Nem érinted az elmúlt perceket,
nehogy fájdalmuk beleivódjon a másnapba. S ahányszor
szavaid égboltján felragyog a tág nap, magas fény
fürdeti az emlékező fákat, és a titoktartó kalászok fejét
egy tapintatos szellő felemeli.

Örökbefogadó kézjegyre vár a táj. Türelmes
hallgatása átjár mindenen. Évezredek örvénylenek
rózsák porceláncsészéjében. Érik a végtelen.
Befejeződni vágyik minden kezdet, bár
az ágakról fürtökben szól a feltámadás.


A félelem tériszonyában




Ki hallja meg
az alvó akácok lelassult lélegzetvételét
A mindennek vége utáni állapotban
ki veri fel az egykedvű csendet

Ebben a mozdulatlan időben
olyan közel érzi magához az ember a mennyet
mint amilyen közel a zsiráfok élnek az éghez

Kulcsoktól fuldokolnak a fiókok
amikhez már régen nem illeszkednek ajtók

A legnagyobb kulcs egy szálkás kapuhoz tartozott
de lehetetlen meglelni mögötte a házat
Pedig valaha ott bent az Édenkert tündökölt
Bach muzsikát búgtak az orgonafürtök
vízcseppek kórusától zúgott a kerti kút
a tornácon borostás arcú öreg fújt
bravúros füstkarikákat és egy törékeny angyal
kenyeret dagasztott a családnak

Ez a ház
valahol ott maradt
valaki gyermekkorában
a teknősbékát formázó kenyér illatában
a talpára karcolt keresztben
az első falat előtti imádságban
az utolsó morzsa felcsipegetésének mozdulatában
a tömegvonzás törvényében
a naprendszer névtelen bolygói alatt
amik éjszakánként úgy zokognak
mint óceánok mélyén a társtalan bálnák

Ez a ház ott rekedt
sorscsapások ideggázától bénultan
a lélekhasadás láncreakciójában
ahol egy kislány még most is
tátott szájjal nézi az ósdi mozit
lábaival őrülten harangoz
a félelem tériszonyában

*

 

A bizalom szinopszisa
 
 
Nemzetmentés szagú tavaszban
országot álmodik magának a haza.
Egyenes adásban közvetíti a tévé
mindennapi kirablásunkat.
Petőfi Sándor hasonmásverseny
a nemzeti kultúrkertben.
 
Törvényerőre emelkedik a nyomor,
a remény kitépett szárnyú lepke.
Túlhordott álmok tüntetnek
a szembejövő szemekben.
 
S látod,
fontosabb dolgok helyett
megint csak rád gondolok.
A belázasodott vasárnapokra,
tenyeredre, kézfogást színlelt.
Fekete hajadra, homlokodra,
ami mögött lassan fakuló
jelmondatok május elsejéztek.
 
A láthatások semmije.
Rohadt idők. Te voltál benne
a pluszmínusztíz elvtárs.
Csak hazugságaidból adtál,
és egy napot az úttörővasúton,
egészen Birkenauig deportáltál
szíved provinciájából.
Ígéreteidből ciklonház szivárgott,
s ha beléd akartam nyitni,
akárha szeretett halott
érintetlenül hagyott szobájába,
idegenné váltam.
 
Szólíthattalak volna kurvaistennek
de éppúgy nem léteztél.
 
Így lettem megfutamodott apaföldön
inflálódó írásjeleken, emberi
beszédmaradékon tartott
szabadságdetonátor.
A szeretetlenség ellen lázadó
örök kamasz.
 
Köröttem mindig ordas szelek csaholtak,
és az apátlanított évek kihuhogták
kezemből a bizalom szinopszisát.
 
 
Pethes Mária

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

pethesmaria@gmail.com

(Pethes Mária, 2010.09.16 13:23)

Megtisztelő az összeölelt új versemnek adott címed, Juditom... köszönöm a szeretetteljes karolást.
Marid