Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Latinovits Zoltán emlékére

2010.06.13

Latinovits Zoltán, a „Színészkirály” emlékére

 

„2006.09.06 -  MTV 1 - Híradó:

Latinovits Zoltánra emlékezve - Szerdán este 20.05-től Isten hozta, Őrnagy úr! a Magyar 1-en…

Szombaton lenne 75 éves a Színészkirály - A Magyar Televízió a következő hetekben a színész három filmjét tűzi műsorra.

Az alkotás vágya és láza égette. Termékeny rövid életével hatalmas örökséget hagyott ránk, amelyből nehéz a választás.

A Magyar Televízió az elkövetkező hetekben a színész alábbi filmjeit mutatja be:

 

Isten hozta, Őrnagy úr! - szeptember 6. szerda: 20.05 óra, MTV 1

Oldás és kötés - szeptember 8. péntek: 23.00 óra, MTV 1

Szegénylegények - szeptember 23. szombat: 23.30- óra MTV1

 

„75 éve született a "Színészkirály", akit kortársai neveztek el így. A magyar film- és színháztörténet egyik legtehetségesebb képviselője már harminc éve nincs köztünk. Három évtized, amely alatt új generációk váltak felnőtté, nemzedékek sora eszmélt, és annyi minden megváltozott. Egyetlen dolog azonban biztosan nem, Latinovits Zoltán, a zseni iránti tisztelet. Aki csak egyszer is látta színházban, látta és látja filmen, nem felejti alakját.

 

Akik hallották őt egy költeményt előadni, azok számára új értelmet nyert a versmondás.”

(MTV 1 – 2006)

 

"Egyre gyorsabban röpülnek az évek, és egyre nehezebb verssé lenni. Mert hiszen mindebből az következik; aki verset mond, annak költővé kell növekednie. Azzá kell lennie, hogy eljátszhassa a költő szerepét, elmondhassa a verset. Eleinte segít a fiatalság, a frissesség, a rügyfakasztó ambíció, de mikor már a virágból gyümölcs lesz, a mag terebélyes fává terpeszkedik, nehéz a gyökérig menni, a költő csodáját megidézni. Megélni.

Pedig egy verset jól elmondani, akárcsak a szavakat nem szépen, de jól ejteni, tehát igazul, ízesen, hitelesen, hittel, áttételesen, pontosan és határozottan; magamból kiszakadni, a hallgatóságba belezuhanni: a választottak megkönnyebbülése. Kivételes öröm. Mintha az ember a világ egy kis pontján rendet csinálna." Latinovits Zoltán, 1970.

(Szerkesztő: Horváth Márta)

 

Latinovits Zoltán

(Bp., 1931. szept. 9. - Balatonszemes, 1976. jún. 4.)

„Az új magyar színjátszás és versmondás kiemelkedő, invenciózus egyénisége. 1949-ben a József Attila Gimnáziumban érettségizett, később asztalos tanuló lett, majd betanított munkásként hídépítésen dolgozott.

Egyetemi évei alatt tagja volt a Magyar Állami Vasút, Acélipari és Gépgyárak (MÁVAG) öntevékeny színjátszó körének 1952-tõl 1956-ig. A Budapesti Műszaki Egyetemen 1956-ban az építészmérnöki karon szerzett diplomát. Egyetemi tanulmányai során is tudatosan színészi hivatására készült, Galamb Sándor és Lehotay Árpád tanítványa volt.

A diploma megszerzése után segédszínésznek szerződött a debreceni Csokonai Színházba, ahol rendkívüli tehetségével hamarosan kitűnt a mezőnyből. Egy évvel később Miskolcon már a társulat vezető színészeként ünnepli a közönség. Vidéki szereplése idején feltűnt Kohout: Ilyen nagy szerelem című darabjában, továbbá jelentős szerepei közé tartozik még ebből a korszakból Ruy Blas és Rómeó is.

A Fővárosban először a Vígszínház színpadán debütál, ahol 1962 és 1966 között négy évig játszik, majd két évig a Thália Színház tagja (1966-1968). Az 1968-as évadban már csak szerepekre szerződött a Tháliában, 1969-tõl 1971-ig ismét a Vígszínház tagja.

1971 őszén a veszprémi Petőfi Színházban színész és rendező. Utolsó szerepe Budapesten, a Fővárosi Operettszínházban volt, ahol "A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak" címszerepében tűnt fel, a darab bemutatója 1976. febr. 27-én volt, ám kilenc előadás után betegsége miatt nem játszott tovább. Színházi szerepeinek sorából kiemelkedik Cipolla szerepében (Thomas Mann: Mario és a varázsló); festőként (Arthur Miller: Közjáték Vichyben); illetve Örkény István örökzöldjében a "Tóték"-ban, őrnagyként. Színházi rendezőként a veszprémi Petőfi Színházban mutatkozott be Németh László: "Győzelem" című darabjával 1972 márciusában és itt rendezte Gorkij Kispolgárok című darabját is, amelyet egy évvel később, 1973 februárjában mutattak be.

1959-ben filmezett először. Több mint ötven filmben játszott. Legemlékezetesebb filmszerepei közé tartozik az első kakastollas (Szegénylegények, 1965); Bükky százados (Hideg napok, 1966); Menyhért (Egy szerelem három éjszakája, 1967); az író és énje kettős szerepe (Utazás a koponyám körül, ezzel elnyerte San Sebastianban a legjobb férfi alakítás nagydíját, 1970); (Isten hozta, őrnagy úr!, 1969. őrnagy) Szindbád (címszerep, 1971).

Jelentős versmondói tevékenységet folytatott, különösen emlékezetes Ady, József Attila, Illyés Gyula verseinek szuggesztív előadójaként. Utolsó művészi munkája egy rádiófelvétel volt, ahol a Rákóczi-induló című dokumentumjátékban Ady Két kuruc beszélget című versét mondta el, 1976. június 3-án. Egy nappal később, máig tisztázatlan okokból, 45 éves korában öngyilkos lett.” (www.sulinet.hu)

 

 

 

 

 

PREMIER: SZELLEMIDÉZÉS

Latinovits Zoltán

 

„Illyés Gyula könnyek nélkül siratta. Örkény István így kezdte egy levelét: Zolikám, csillagom, üstökösöm! Dajka Margit azt mondta: a testvérem volt. Pilinszky János hitte: Latinovits Zoltán életében sűrűsödik a század tragédiája. Huszárik Zoltán így fogalmazott: Nekiment a vonatnak, mint a hatalomnak, mert azt képzelte, a mozdony fog kisiklani, nem õ. A szigorú-szikár Kassák Lajos elnémult a versét mondó színészt hallgatva. Hubay Miklós úgy érzi: ekkora falat még a halálnak is torkán akad. Nagy László megkoronázta: Színészkirály! Mezei Mária együtt imádkozott vele mindannyiunk boldogságáért. Ruttkai Éva vállalta: társa az életben, társa a halálban. Szavak: nem hervadó virágok a feltámadás emlékoszlopán.”

(Szigethy Gábor)

 

 

„Minden ember érdekel. Mindenütt ott vagyok, ahol lehet, és mindenütt élem az életet, figyelem az embereket és magamat is egyben, tehát körülbelül oda lyukadunk ki - hogy igazam van ugyan, de olyan helyen, ahol az embernek nem feltétlenül az a dolga, hogy igazat kiáltson ki, nem szükséges fél deci konyak vagy egy sertéspörkölt ügyében vagy egy kabátberakás vagy - kivevés ügyében a ruhatárban. - Mindez a legapróbb részletekig összefügg.

Mert bizonyos közönyösség uralkodott el olyan helyeken, ahol jobb levegő van, mint a bányában.

Ezeken a helyeken elég sok ember gyűlt össze, akik nem szakemberek. És hogy a szakember ruhatáros-e vagy pedig utcaseprő, asztalos vagy színész, író vagy éppen miniszter, az tulajdonképpen teljesen mindegy: ember ember, ért-e a szakmájához vagy nem. Én a szakmámat szenvedélyesen szeretem, és szenvedélyes ember is vagyok, különben nem szerethetném szenvedélyesen. Az agyam pedig egy intellektuális góc. Nem alkalmas arra, hogy a szenvedélyeimet időben leállítsa. Nem is akarom leállítani, mert ez a bölcsek dolga. Tehát szenvedélyesen szeretni az életet, szenvedélyesen gyűlölni embereket, akik hereként élnek mások terhére, akik viszont dolgoznak: ezt akarom. És nem vagyok letorkolható ilyen esetekben, amikor kétségtelenül igazam van. Már bulvárlapban is leközölték, hogy én olyan ember vagyok, aki megmondom a véleményemet. Ez a vélemény nehezen támadható, mert nem az enyém. Nem magamért van, nem önös érdekből van, hanem tiszta lelkiismeret, tiszta fejű és mesterségüket magas fokon űző emberek érdekében van, tehát becsületes emberek oldaláról mondom én ezt az igazat. Néha talán a formában tévedek - igen, mindig erről beszéltek, hogy a forma... igazam van ugyan, de hát a forma... Nos, hát, akinek igaza van, nem sokat törődik a formákkal. A formákkal mindig az törődik, akinek fogalma sincs az igazságról.”

(Latinovits Zoltán, 1967)

 

„Kedves Zoltán!

 

Köszönöm, amit a Tótékról nyilatkoztál. Másfél mondatodban sikerült többet mondanod, mint amennyit az egész kritikusi gárda a darabról összehordott róla.

Ezért elhatároztam, hogy mihelyst átveszem a hatalmat, nemcsak Nemzeti Főszínészemmé, hanem a Kritikusok Fölkoncolásával Megbízott Kormánybiztosommá is ki foglak nevezni. Azt hiszem, ezt a munkát is kedvvel és buzgósággal fogod elvégezni!

Szeretettel ölel

Örkény István

(Dátum nélkül)”

 

„Szeretném életemet arra szentelni, hogy a világ rólunk alkotott véleménye a helyes irányban változzék, és hogy egyáltalában legyen rólunk vélemény a világban. Úgy érzem, van elég erőm ahhoz, hogy csatlakozhassam azokhoz, akik mindenáron ezen fáradoznak országunkban.”

(Latinovits Zoltán, 1967)

 

„Kedves Latinovits Zoltán,

 

engedje meg, hogy ilyen egyszerűen szólítsam, hiszen köztudomásúvá vált, hogy bűnöző társammá lett a Ló és a Madarak ügyében. Olyan szépen hajtotta végre feladatát, hogy beszélnek róla az emberek, és sokáig emlékeznek majd rá. Akadt ugyan olyan hallgatója is, aki fájlalta, hogy "nem kívülről" szavalta a verset. Az ilyenek nem vették még észre, hogy Ön nem verset szavalt, hanem egy költeményt mondott el úgy, hogy az egész szinte láthatóvá vált, a kellőleg érzékeny emberek számára. Meggyőződésem, hogy általában a versszavalásnak befellegzett. Az a tény, hogy olvasva mondta a szöveget, felmentette Önt a gyakorta torzulásba vesző arcjátéktól és a színészi gesztikulálástól. Más szóval a magyarázó értelmezéstől. Sajnos, ez az előadási mód nálunk még nagyon ritkán fordul elő, versszavalóink valahova az évtizedek előtti Nemzeti Színház deklamáló modorába esnek vissza. Azt akarom mondani, örömmel hallgattam a produkciót és azonosultam vele.

Ha úgy gondolja, hogy alkalomadtán érdemes lenne összeülni, beszélgetni, szívesen látnám nálunk vendégül. Ha kedve és ideje lesz a találkozáshoz, kérem, telefonáljon, és megbeszéljük az időpontot.

Addig is fogadja szívélyes üdvözletemet.

Budapest, 1967. IV. 1.”

(Kassák Lajos)

 

„Egyre gyorsabban röpülnek az évek, és egyre nehezebb verssé lenni.

Mert hiszen mindebből az következik; aki verset mond, annak költővé kell növekednie. Azzá kell lennie, hogy eljátszhassa a költő szerepét, elmondhassa a verset. Eleinte segít a fiatalság, a frissesség, a rügyfakasztó ambíció, de mikor már a virágból gyümölcs lesz, a mag terebélyes fává terpeszkedik, nehéz a gyökérig menni, a költő csodáját megidézni. Megélni.

Pedig egy verset jól elmondani, akárcsak a szavakat nem szépen, de jól ejteni, tehát igazul, ízesen, hitelesen, hittel, áttételesen, pontosan és határozottan; magamból kiszakadni, a hallgatóságba belezuhanni: a választottak megkönnyebbülése.

Kivételes öröm. Mintha az ember a világ egy kis pontján rendet csinálna.”

(Latinovits Zoltán, 1970)

 

„Írt nekem egy csodálatos levelet, és leírta az egész filmet, és azt volt a fantasztikus, hogy amikor elkészült a film, a Szindbád, akkor kiderült, hogy tényleg éppen olyan lett, amilyennek a Zoli, a Huszárik és a Latinovits megálmodta. Mindig magamnál hordtam azt a levelet, rettentően sajnálom, de nem találom, elkallódott, biztos megvan valahol, de nem találom, talán majd egyszer előkerül valahonnan. És akkor írt még egy levelet, hogy nagyon sokat dolgoznak az Évával, de akárhogy lesz, meglátogatnak Szegeden. Aztán lejöttek Évával, és egész éjszaka a Szindbádról álmodoztunk. Hát persze, hogy elvállaltam, mert eleinte nagyon nem akartam eljátszani, féltem, de a Zoli addig beszélt és udvarolt és magyarázott és letérdelt és imádkozott és bolondozott... de azt hiszem, végül elég jól sikerült az a film, már amit én csináltam, mert a film az valami csoda... „

(Dajka Margit, 1984)

 

„Huszárik Zoltán filmje nagyszerű emlékmű Krúdy Gyulának, a Szindbád-szívűnek.

Rózsát, ha látok, cibálom-e, csak azért, hogy kutassam szerkezetét? Nekem elég a kerekdedsége, s ha illata a végtelenség: elég nekem. Ez a film ilyen virág. Mégis, a Majmunka lajstromát említeni kell, mert láthatóan itt a filmrózsa agya, emlékezete az asszonyneveknek. Innen sugárzanak: Fanny, Florentin, Franciska és a többi zengzetesek, ők a küllők a világkerékben.

Áldassanak a nők, nevesek s névtelenek, akik lelküket és testüket adták a kamerának!

Latinovits Zoltán szelíden és komoran, elszántan és árván: emberi teljesség. Fenséges kapitány a szindbádi hajón.”

(Nagy László, 1971)

 

 

„Mi ketten együtt kergettünk valamit, amit színészálomnak hívnak. A Ködszurkáló kötet első címe is az volt: Álom az államban. De álmokat kergetni nem azt jelenti, hogy ködfaló az ember! Mert ha az ember a szemét, a szívét valami olyasmire függeszti, ami jobb, szebb, erkölcsösebb, több mindannál, ami van, akkor csak elér majd valamit.

Én őbenne és énbennem igazi társra talált. Ezért nem tudtunk elszakadni egymástól. Elszakíthatatlan volt a mi szenvedélyes nagy szövetségünk.

Hogy segítettük egymást? Pontosan úgy, mint a gyereknevelésben. Nem úgy, hogy az ember megmondja, mit csináljon a másik, nem!

A létezésünkkel segítettük egymást. Az ember reggeltől estig harcol, választania kell jó és rossz, tiszta és mocskos között, s egy színészpár azért nagyszerű, mert nem lágyan összeboruló két ember, hanem két harcos, akik vállukat összevetve küzdenek. Ez nagyon nagy dolog! Zoli nekem zászlóm volt és védelmezőm.

Miért járnak az emberek színházba? A reményért. Néha vége van a játéknak, s a nézők nem mozdulnak, hátha történik még valami. Ott áll az üres, szürke színpad, de hátha lesz még valami!

Én olyan hívő embert, mint Zoli, rajta kívül sose láttam. Gyerekkoromtól fogva rettenetesen szeretek hinni, épp ezért nagyon gyanakvó vagyok. Nagyon nehezen, valóban nagyon nehezen hiszek; látszólag persze könnyen, mert nem szeretem meggyanúsítani az embereket, s amíg be nem csapnak, addig hiszek.

De Zoli volt az egyetlen, akinél sosem kellett félnem, hogy mást mond, mint amit gondol.”

(Ruttkai Éva, 1981)

 

„Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.”

(Latinovits Zoltán, 1969)

 

„A legnagyobbak közé sorolom. Ha nemzedékének öt óriási színésze van, õ versenyben van velük. Egyetlen olyan alakítására sem emlékszem, amely ne lett volna megrázó. Műveltsége rendkívüli volt, előadóművészek között különösen ritka (mások gondolatainak közvetítésében az õ egyéniségük gyakran lekopik). Férfiszépség volt, ami megnyerő modorral, mindenki iránt megnyilvánuló figyelemmel párosult, teljes egyéniségével becsülte meg, akivel csak egy szót is váltott. Célozgatnak feldúltságára, lelki zavaraira, szeretnék itt egy alapkérdést tisztázni: vannak, akik a józanság nevében lenézik Csontváryt, Hölderlint, mondván, ami jó bennük, azt lelki zavaraiknak köszönhetik, ettől nagyok. Ám közöttük is éppúgy találhatunk tehetséges, becsületes és tehetségtelen, hitvány embereket, mint a többiek között. Különben a velük foglalkozó gyógyintézetekből tucatszám lehetne kivezetni a rendkívüli írókat, művészeket. Az alaptétel mégis az, hogy Hölderlin vagy József Attila már földúlt lelkiállapotuk előtt is rendkívüli tehetségek voltak, ezek közé tartozott õ is. - Az Örök művek világa című versemmel megírása idején meg voltam elégedve, de bonyolult volt, nem az első vonalba soroltam. Egy álmos délután, nem is nagy igényű közönség előtt õ elmondta, és akkor értettem meg, mi van ebben a versben. Óriási hatású művész volt, hihetetlen módon tudott belemélyedni a műbe. Forrt, gőzölt belőle a tehetség, ha megjelent a színpadon, onnan már semmi sem hiányzott. Tele volt emberi - égi? - adottságokkal, megsiratni való, hogy mint a többi veszélyes zsenit, őt sem tudtuk megtartani.”

(Illyés Gyula, 1976)

 

„Szerte e hazában mondom a verseket, és figyelem a közönséget: nem tudják, mit jelent "magyar", olyan értelemben, ahogyan Ady ejtette, ahogyan Petőfi lángolta, Balassi élte, Arany szenvedte, Bartók sikoltotta Kodállyal, Csontváry és Egry festették, ahogyan Kosztolányi féltette, Babits óvta, ahogyan Móricz simogatta. Nem tudják, nem értik, és félnek attól, ha feléjük tüzelem a szót, ahogyan Vörösmarty és Juhász szavait égetem, félnek attól, hogy ma nem "modern" úgy érteni, ahogyan értenék.”

(Latinovits Zoltán, 1976)

 

„Költők siratják most azt, aki a költők megszólaltatója volt. Szavuk sokszor már az égre kiált. Mint egykor Ábel vére.

A halál torkában élt, jóval a halála előtt is, mert mindig kihívóan és veszélyesen élt; és most meg sehogyse bírja lenyelni őt a halál. Öt éve már, hogy se ki, se be. Torkán akadt õ a halálnak.

A halál torkából mondja tovább a magáét.

Az agóniájának így hát nem volt kezdete, és nincs is vége. Tart.

Görögül az agónia nem jelentett egyebet, csak azt, hogy "küzdelem". Mindegy volt neki, hogy életküzdelem-e vagy halálküzdelem.

Nekünk is mindegy.”

(Hubay Miklós, 1981)

 

„Camus mondja, Camus, a boldogtalan: a művésznek erősnek és boldognak kell lennie, mert ha maga is roskadozik az élet terhei alatt, nem tud segíteni. A művészet pedig a legmagasabb értékű segítség az embernek. A művészet ad erőt az élethez, a harchoz, feleszméléshez, szerelemhez és barátsághoz. A gondolathoz. A győzelemvetéshez a poklon is.”

(Latinovits Zoltán, 1975)

 

„Íme, előttünk egy glóriával, tövis koronával ékes ember. Szívverése helyett már csak ezer arcát, alakját, jegyzeteit adja nekünk. Megint egy Szindbád ment el közülünk, vitorlájára szíveket hímezve. Hajója ugyan messzi jár már, de ha nézzük ezeket a képeket, egy ember keresi a kezünket, parolára, simogatásra, vagy átkot szórva, mint a próféták; teszi mindezt azért, mert éltében-holtában közösséget akart, közösségért áhítozott.

Magányos volt és egyszeri. Sújtani azért is sújthatta agyon a villám, mert magányos volt, mint egy pusztai jegenye, aki az egész emberi tájat akarja belátni. Pontosabban belátni akarja esendőségünket, szép szóval, indulattal próbál jobbik énünk felé terelgetni.

Az Élet keletkezés, elmúlás: folyamat, amelynek során átmegy valami másba, de úgy, hogy nem oldódik fel teljesen, nem tűnik el nyomtalanul abban a másban, amivé lett. Róla is csak így beszélhetünk. Valami létrejött és fennmarad általa: az elmúlás biztosítja a maradandót.

Malraux szerint a művészet antisors. A tehetség nem jóléti adomány. A tehetség természeti csapás, jellempróba, átok, átkelés égő, roskadozó hídon, kolonc a nyakban, száguldás hegynek felfelé.

Ilyen volt õ; nem a szellem riszáló szajhája.

Örök, a sírját ne vigyázzátok.

Szép szava kiokádja a rá-beledöngölt földet. Húsvétját is, mert ereje és hite van, maga intézi.

Itt van és itt lesz közöttünk mindörökké. Ámen”.

(Huszárik Zoltán, 1978)

 

„Igen, Zoltán - értem -, szétszórtad a magot, nő lassan a vetés, fejlődik az erdő. Egyszer talán mégis lesz Boldogság a Földön. De ki hozza vissza a fényt, ami Belőled sugárzott, amikor kezedben az én Újszövetségemmel - ó, talár nélküli tökéletes pap - kisiettél az Egyetem - kezed nyomán oltárrá visszaváltozott - színpadára, hogy belekezdj tökéletes áldozatod bemutatásába, amit Istenem, ó Istenem, a szemesi síneken kellett befejezned.

Jaj, kérd az édes Jézust: Kegyelmezzen nekünk!

Tegyen minden embert a másik jóakarójává, hogy ne kelljen elmenekülni közülünk többet senkinek, mert több-jobb-igazabb = krisztusibb a többinél. A másfél milliárd fényévnyi távolságban lélegző galaxisokon létező testvéreinkkel együtt imádkozz, Édesem, a kicsi, gyönyörű Föld boldogulásáért.

Viszontlátásra

Mária”

(Mezei Mária, 1976 )

 

„Tulajdonképpen itt van köztünk. Lehetséges, hogy sokkal jobban, mintha élne. Mert amikor élt, akkor nem figyeltek rá annyira. És mindaz, amit õ ránk hagyott, az maga az élet, mert tele van energiával, tele van gondolattal, erkölcsi és szellemi sugárzással, s ezt én akkor is így fogalmaznám, így mondanám, hiszem, ha nem éltem volna vele. Mert a kettőnk kapcsolatának fontosabb része az volt, amiben hittünk, amit szerettünk.

Nagyon szerényen emlékezem, mert én csak szolgálója voltam annak a szellemnek, amit õ képviselt. Erre igazán akkor döbbentem rá, amikor meghalt. Itt maradtam, rettenetesen megijedtem a ténytől, milyen felelősség hárult rám. Én továbbvinni - ahhoz kicsi vagyok. Erre kellett rájönnöm. Amíg együtt futottunk, nem éreztem. Azt hittem, hát persze, mi! Ezért lett nekem mindennél fontosabb, hogy megmaradjon, hogy tovább éljen. Ez volt a terhem. S most ez a boldogságom, hogy ez megvan. Kötetben, együtt, Latinovits Zoltán írásai. Nem túlzok. Számomra nagyon fontos, hogy színésznő vagyok, hogy én én vagyok. S hogy én a színház szerelmét ugyanúgy éreztem, mint õ.

De most már meghalhatok. „

(Ruttkai Éva, 1985)

 

 

„Kellene írni egy olyan darabot, ami csupa kérdésből állna. Vagy olyat, amiben csak kopogtatnának. Az első fölvonásban csupa kisgyerek kopogtatna, a másodikban csupa aggastyán. A harmadik fölvonásban a szín üres lenne, és most a csukott ajtókat bentről kifele döngetnék.”

(Pilinszky János, 1976)

 

 

Összeállította, vágta: M. Fehérvári Judit

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.