Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


In memoriam Utassy József

2010.09.09

"A lényeg, hogy lássam, halljam, érezzem, mind az öt érzékszervemmel tapasztaljam és meggyönyörítsem a világot - ezt kell nekem a betűkből megcsinálnom"

(Utassy József)


Utassy József

(1941. március 23- 2010. augusztus 27.)


Már ő sincs közöttünk.

A költőt 69 éves korában, tegnap reggel Zalaegerszegen, a pózvai külső kórházban érte a halál.


„Nézz föl a csillagos égre!

Mennyei törpe a Hold.
Választ vársz a miértre?
Törd csak, törd kobakod!
Isten előtt soha térdre!
Gömbölyü a horizont.
Lüktet az éj, vele érd be!
Fáj a szived? Neki mondd.”
(Ha szomorú vagy)

Díjai:


1978: József Attila-díj

1989 és 1996: Déry Tibor-jutalom
1989: Magyar Művészetért Díj
1994: A Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje
1995: IRAT-nívódíj
1996: Tiszatáj-díj (1996)
1997: Pro Literatura-díj
1999: Soros-ösztöndíj
2001: Balassi emlékkard és babérkoszorú, az Év könyve díj, NKA-ösztöndíj
2002-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja
2008: Kossuth-díj
2009: Bethlen Gábor-díj a Kilencek költői csoport tagjaként.


Főbb művei:



Tüzem, lobogóm! (1969)

Csillagok árvája (1977)
Mézgarázdák (1980)
Pokolból jövet (1981)
Áve, Éva! (1981)
Júdás idő (1984)
Ragadozó Föld (1987)
Irdatlan ég alatt (1988)
Hungária Kávéház? Kávéház Hungária! (1988)
Hóemberség (1989)
Keserves (1991)
Rezeda-álom (1991)
Hol ifjúságom tűnt el (1992)
Fény a bilincsen (1994)
Szamárcsillag (1994)
Kálvária-ének (1995)
Földi szivárvány (1996)
Havak hatalma (1996)
Szép napkeltő holnap (1999)
Hóvirágbűvölő (2000)
Isten faggatása (2000)
Furcsa világ (társszerző, 2000)
Tüzek tüze (2001)
Válogatott versek (2006)
Farkasordító (2006)
Ezüst rablánc (2010)


„Én magam akartam cipelni

a költészet keresztjét!
Álltál előttem sejtelmesen,
mint egy Máriás szentkép:
én magam akartam cipelni
a költészet keresztjét.
Csodára vártam csak, csodára
reggeltől estelig.
Hetvenhetedik nőcske voltál,
a hetvenhetedik!
S én vártam a csodák csodáját,
hogy hátha megesik.
Megesett! Te estél meg, Erzsók!
Meg én, a csődöröd.
Láttam, derül rajtunk az égbolt,
alant a föld röhög,
mert itt csak te estél meg, Zsókám,
meg én, a csődöröd.
Hogy szidtalak! Hogy szentségeltem!
Izzott a levegő
körülöttünk, fehéren izzott,
mint nászi lepedő:
úgy káromkodtam, szinte zengett,
szikrázott az idő.
Én magam akartam cipelni
a költészet keresztjét!
És most kifosztva, megrabolva:
ketten nyögjük a terhét,
s visszük, visszük a Golgotára
a keresztek keresztjét.”
(Ketten)

A költőt a Magyar Írószövetség és a Pannon Írók Társasága saját halottjának tekinti.

Már 1969-ben egyike volt a Kilencek nevű költőcsoport alapítóinak.
1974 óta nagyon súlyos beteg volt, de mégis felépült.
Talán a szavak. A verssorok. Még öt esztendőt adtak Neki befejezni életművét. A Farkasordító és Ezüst rablánc már ismét az emberi tartás, a „mégis morál” gyöngyszemei.


El-eltűnődöm ezen

a szélkakas emberen:
mi lesz vele, uramisten,
ha egyszer beáll a szélcsend!
(Szélkakas)

 

Hullnak a lombok,
hullnak, emberek halnak.
Ősz, ravatalszag.
(U. J.)

Szerelemhajnal
Te fölkelő-nap-arcú!
Hajadba hálni jár az éj.
Te tavirózsa-kedvű!
Szép vagy. Beúszom érted.
Csurog a fény majd rólam!
Körülcsoboglak: nyílj ki.
Virradó Szerelmem!
Fejemet lehajtom:
koronázz meg engem.
(U. J.)

"Gyöngy a Hold, hideg lesz,
farkasordító éj.
Fagy szisszen szivedhez.
Loholhatsz, liheghetsz:
......hóhérod utolér."
(U. J.)

"Nem segített sem ír, se balzsam,
sem a szent ezerjófű rajtam.
Tudjátok-e, hogy csöndben, halkan
...megöregedtem? És meghaltam."
(U. J.)

NÉGY HAIKU
Tombol a tavasz.
Ám a magvak szívében
irdatlan csönd van.
Parazsadat, nyár,
zápor sistergeti.
Füstöl a határ.
Látod, szememben
barna bánat bandukol.
Ősz van, szerelmem.
Álmunkban olykor
beszélgetnek a hamvas fák.
Hozzád: Szabadság!

Csillagvirágváza
................
(Nagy Lászlónak)
Pokoljáró Arkangyalod
küszöbömre tetted,
kicsinosítottad nagyon,
hogy beleszeressek.
Szemöldöke patkó,
szeme beszakadt tó,
tekintete rúgás rajtam,
lüktető holdsarló.
Cimpáin a függő
repedt csikócsengő,
melltartója szétvált földgömb,
csillagra derengő.
Hogy zúg az út! Bátyám,
minden fán harang van.
Félreverik a világot.
Ágyamban az Angyal!
Szája, mint a dögkút...
Fél a Hitehitvány!
Mellén borzong a papiros.
Én írok, Ő diktál.
Ökörnyárson forog a Föld!
Hét nap és hét éjjel
ropja már a fergetest
szikra a pernyével.
Ég a bálnazsíros tenger,
zöld óceán zubog:
micsoda halászlé készül!
betonút bugyborog,
pityereg a pingvines part,
tolong a hegy, a domb,
megkergül a "bárányos ég",
tüzes tehénkolomp
hull a pacsirtatojásra:
rántotta lesz a dal!
a pilóta égre kozmál,
propeller-láng hadar,
s megered a kék levegő,
zuhog, zuhog, zuhog:
piros kardvirágba dőlnek
a virágárusok,
s izzik az isten sisakja!
dómkupola duhog,
indul a korom-körmenet,
s forog a Föld, forog!
tornyok törnek: ó, csillagász,
szemed párkányára
négy égtájról csörömpöl a
CSILLAGVIRÁGVÁZA.
Szaturnusz-jegygyűrűm
ujjamon megolvad:
SZERELEM SZERELEM
jaj, szerelem, hol vagy,
hol vagy te bimbó-erejű?!
Szétfeslik az ököl,
s fejem fölött, mint kihamvadt
csontcsillag tündököl.



M. Fehérvári Judit



 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.