Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A múlt évben történt

2011.03.20

Életének 74. évében, 2010. november 29-én elhunyt Bella Ahmadulina.
 
Sokan már nevét sem ismerik, de akit érdekel munkássága, élettörténete – bőven talál róla anyagot, videókat az interneten.
Én most a kevésbé ismert prózájából, egy hosszabb, a „Szibériai utakon” című elbeszéléséből vett néhány részlettel búcsúzom tőle – fordításomban. Hogy miért? Olvassátok…
 
„Úgy éreztem, hogy ezen a nyáron először lett könnyedebb és gondtalanabb a lelkem. Milyen szerencsésen alakult minden. Nem mindennapi látvány: a szelíd hold méltósággal bújt elő a hegyek domborodó feketesége mögül, a félelmetes sötétből kirajzolódtak a fák hatalmas fekete körvonalai, és miután ránk vetődtek ezek a fényes, beszűrődő fények, élesen és bizarrul jelentek meg az arcokon. És amikor az út erős hiányosságai miatt feldobódó vállaink találkoztak a kocsi ponyvája alatt, mi egy percig még úgy maradtunk, ebben az örömteli, baráti szorongásban.
Moszkváról kezdtem nekik mesélni, és nem csak felidéztem: a kedvükért újra felépítettem szavaimból egy csodálatos, könnyed várost, amely alkalmas volt elkápráztatásukra. Palotákat, hidakat és színházakat raktam össze számukra – álom helyett – a fekete ülésen.
Barátságból saját életemet is beleszőttem, főleg a siker és szórakozás szivárványát, és ami mulatságos semmiségnek tűnt benne, azt nem erőltetett nevetéssel, hanem lélegzetüket visszafojtva hallgatták.”
„Álmomból váratlan nyugtalanság ébresztett fel és fölöttem hosszúkás, szemfehérje nélküli fekete pupillákat pillantottam meg, amelyek különös kíváncsisággal szemléltek.
Láthatóan, ez az asszony megérezte bennem azt a távolit, a tatárt, aki megtetszett neki és láthatóan gyönyörködött bennem és most hozzám, az alvóhoz fordult, számomra ismeretlen nyelven – de lelkem mélyén – mégis megértettem.”
„Bőkezű és barátságos volt ez a hegy, terméseivel bőségesen megajándékozott minket, sőt, meglepően megőrizte rejtekében a kései szamócát is, amely már nem tudta elviselni érintésünket és ujjaink között édeskés, sötétvörös mézként mállott szét.
- Nézzétek, a burundukocska, aki az este túlélte – suttogta Ványa.
És valóban – egy mohával borított magas fenyőfa törzsén ott ült a narancssárga, fehér csíkos-mintás állatocska és figyelmesen, félelem nélkül figyelt bennünket két feketés-zöld szemecskéjével.”
„Nyakunkat behúzva, hogy védekezzünk a visszacsapódó gallyaktól, botorkáltunk lefelé a hegyről. A távoli mezőn kombájn duruzsolt, a lejtősebb rozstáblát pedig asszonyok vágták sarlóikkal. Iván Matvejevics és Ványa mohón bámulták a rozstáblát, a kombájnt, no és az asszonyokat; becsültek, számolgattak, és egyre távolodtak tőlünk. Mindketten játszottak a kalászokkal, dörzsölgették, lefújták tenyerükről a léhát, óvatosan megízlelték fogaikkal és nyelvükkel az édeskés-édes magok érettségét, előre megsejtve leendő minőségüket, amiből majd pirosló kenyeret sütnek.”
„Este meggyújtották a tábortüzet, és a professzor engedélyével ünnepélyesen megmutatták nekünk azt a leletet, amellyel annyira büszkélkedtek.
Ez egy ősrégi sírkő darabja volt, melyet véletlenül tártak fel Kurgánban. Helga óvatosan, lélegzetvisszafojtva a tűzhöz vitte a nem túl nagy, lapos követ, amelyen az első pillatara semmi figyelemreméltót sem láttunk. De közel hajolva hozzá, felismertük egy íjász finoman bevésett, alig látható figuráját, amint fenyegetően az ég felé tartja fegyverét. Valószínűtlenül megható volt az íjász póza, mintha gyermek rajzolta volna, ösztönös ráérzéssel és a művészet korai megízlelésének erejével. Kétezer évvel ezelőtt e kő fölött többen is aprólékosan munkálkodtak. Kedves, kedves emberiség!
Helga arcán és kezein a tűz fényesen visszatükröződött, remegő iskolássá változtatta, szakmája élő és érthető képviselőjévé, az éjszakai rend örömteli megszegőjévé. Figyeltem a megdicsőült, fiatal arcot, melyet a tábortűz megvilágított, türelmetlenséget sugárzott, tehetséget és boldog elmélyülést saját szakmájában, amit e világon mindennél jobban szeretett és engem most könnyen megérintett annak szomorú közelsége, hogy hamarosan és végérvényesen elválok tőlük.”
„Csendesen felálltam és odamentem egy fához, a folyó felől felszálló köd fehér homályába. A tábortűz közeli fénye, az augusztusi sűrűbb csillaghullás, a föld meleg, kedves légzése, a megmosott lábak – oly jó volt gyerekes jelként, biztosra ígérve, hogy minden jól és csodálatosan alakul. És hirtelen a szememből potyogó könnyek a kezemre hullottak. És nevetni kezdtem örömömben ezeken a könnyeken és igazán sírni kezdtem, fogalmam sem volt, miért? Talán Ánya, az íjász, Iván Matvejevics, a burunduk, a fejünk feletti égbolt vagy a nyár miatt, ami már a vége felé közeledett.”
1963
Kedves Bella – a burunduk búcsúzik tőled…
 
Balogh Géza


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.