Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Stefan Zweig: A tegnap világa - Részlet

2011.07.26

„1914 nyara feledhetetlen maradt volna számunkra akkor is, ha nem hoz végzetet Európa földjére. Mert ritkán láttam ilyen évszakot: teltebbet, szebbet, már-már azt mondhatnám, valóban nyáriasabbat. Napokon át selymeskék volt az ég, puha, a levegő, mégsem fülleteg, és illatos-melegek voltak a mezők, sötéten telt lombúak az erdők, s oly zsenge zöldek mégis; ha azt mondom: nyár, ma is azokra a sugárzó júliusi napokra kell gondolnom akaratlan, amelyeket a Bécs melletti Badenban töltöttem el. Ide vonultam vissza, a romantikus kisvároskába, ahol Beethoven oly örömest tartózkodott nyaranta, itt akartam egész hónapon átösszpontosítva dolgozni, hogy azután a maradék nyáridőt Verhaerennél töltsem, tisztelt barátom kis vidéki házában, Belgiumban. Badenban nem kell kimenni a városból, ha élvezni akarjuk a tájat, mert a táj - a szép, erdő, s dombvidék - bejön a városba, észrevétlenül odahullámzik és odazöldell a biedermeier házak sorai közé, melyek megőrizték még ama beethoveni idők egyszerűségét és kecsességét. Szabadban üldögél az ember a kávéházak és éttermek teraszán, vagy elvegyül a fürdővendégek színes forgatagában a korzón, vagy éppen magányos utakat választ - a táj veszi körül mindenütt. Június 29-ét, Péter-Pál napját a katolikus Ausztria mindig munkaszüneti nappal ünnepli, s e nap előestéjén is sokan kijöttek már Badenba Bécsből. Világos nyári ruhák, vidám és önfeledthangulat: hullámzott a zene könnyű dallamain a korzó jókedvű népe. Enyhe nap volt; felhőtlen ég a terebélyes vadgesztenyefák fölött, igazi boldogság. Gyerekeknek szünidőt, felnőtteknek nyári szabadságot ígért ez a nap, s mindenki úgy élvezte, mintha az egész eljövendő nyár csodálatos foglalata lenne. Bolondító volt a jó levegő, az érett zöld szín, amerre a szem nézett, hol voltak itt már a napi gondok! Magam nem vegyültem el az üdülőpark korzózó tömegében, hanem egy kicsit odább ültem le egy könyvvel - ma is emlékszem, Merezskovszkij műve volt, a Tolsztoj és Dosztojevszkij, feszült figyelemmel olvastam. Így is érzékeltem azért a fák között surrogó szelet, a madárdalt, a parkból zene szüremlett a fülembe. Világosan hallottam a dallamokat, de nem zavartak, hiszen az emberi hallás oly alkalmazkodó képes, az állandó zajok, az utca moraja, a patak csobogása néhány perc múlva lényünkhöz idomulnak, vagy hozzájuk mi magunk, és inkább arra rezzenünk fel, ha a megszokott háttérzsongás alábbhagy, megszűnik.
Így hagytam abba önkéntelenül is az olvasást, amikor a zene egészen váratlanul elhallgatott. Nem tudtam, mit játszott a zenekar, csak azt éreztem, hogy a térzene nem szabályosan ért véget. Ösztönösen felpillantottam a könyvből. A tömeg az imént még vidám, színes forgatag volt a fák között, de most mintha megváltozott volna, egy pillanatra minden megállt. Valami történhetett. Felálltam, s láttam, hogy a zenészek elhagyják a pavilont. Ez is rendkívüli volt, hiszen a térzene máskor legalább egy óráig szokott tartani. Valami komoly oka lehetett e váratlan változásnak; közelebb mentem, s láttam, hogy az emberek izgatottan csoportosulnak a zenepavilon körül, és bámulnak valami frissen kitett közleményt. Pár perc múlva megtudtam: a sürgönyt, mely a sarajevói hírrel érkezett; hogy ő császári fensége, Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége, a hadgyakorlatok megtekintésére Boszniában tartózkodván orgyilkos politikai merénylet áldozata lett.
A sürgöny körül egyre többen tolongtak. Az emberek továbbadták a váratlan hírt. Ám az igazság kedvéért meg kell mondani: nem volt ott különösebb megrázkódtatás vagy elkeseredés az arcokon. A trónörökös nem örvendett népszerűségnek. Még koragyermekségemből emlékszem arra a napra, amelyen Rudolf fő herceget, a császár egyetlen fiát holtan találták a mayerlingi kastélyban. Akkor az egész város olyan volt, mint a felzúdult méhkas: roppant tömegek vonultak a palotához, hogy legőszintébb részvétükről biztosítsák a császárt; és az emberek valóban sajnálták a rendkívül rokonszenves trónörököst, ezt a szokatlanul kellemes Habsburgot, akitől igen sokat vártak - s íme, legszebb férfikorában revolvergolyó végzett vele. Ferenc Ferdinándból viszont hiányzott mindaz, ami Ausztriában a népszerűséghez kell: nem volt személyes vonzereje; hiányzott belőle a szeretetreméltóság, a kellemes sugárzás és forma-érzék, a charme. Gyakran láttam őt a színházban. Ült csak a páholyban, terebélyesen, és hideg, merev volt a tekintete, oda nem nézett volna kedvesen a közönségre, nem tapsolt volna a művészeknek a világért se. Mosolyogni senki se látta, fényképein is mindig feszes volt és rideg. Nem volt érzéke a muzsikához, a humorhoz, és a felesége ugyanilyen barátságtalanul nézett a világba. E két ember körül jeges volt a levegő; tudtuk, hogy nincsenek barátaik, s hogy Ferenc Ferdinándot az öreg császár szívből gyűlöli, mert trónörökösi türelmetlenségét sem tudta elegánsan leplezni: hatalomra akart jutni mielőbb. Volt egy olyan - szinte misztikus - előérzetem, hogy ez a bulldognyakú férfiú még végzetet hoz ránk azokkal a merev, hideg szemeivel; s ezzel az érzésemmel nem álltam egyedül. Halálának híre éppen ezért nem is keltett tartósabb felindulást. Két óra múltán a jókedv helyreállt, őszinte gyásznak semmi jele nem volt. Az emberek csevegtek, csengett a kacaj, este a szórakozóhelyeken szólt a zene. S Ausztriában e napon még olyanok is bőséggel akadtak, akik titkon fellélegeztek, végre: a sors megszabadította őket az agg császár e kellemetlen utódjelöltjétől, s jöhet majd a jóval kedveltebb ifjú Károly főherceg.

Hanem körülbelül egy hét múlva az újságok hirtelen harcias hangra váltottak át, s oly egyidejűleg mind, hogy ez aligha volt véletlen. A szerb kormányt azzal vádolták, hogy áldását adta volna a gyilkosságra, és célzások estek, melyek szerint Ausztria - állítólag oly hőn szeretett - trónörökösének megölését nem fogja büntetlen hagyni. Az embernek önkéntelenül is az volt a benyomása, hogy a sajtó valamiféle akciót készít elő, hangulatot szít – háborúra azonban senki se gondolt. Bankok, cégek, magánszemélyek zavartalanul folytatták üzleti ügyeiket. Mi közünk ehhez az örökös civódáshoz Szerbiával; a dolog lényegében - nagyon is jól tudtuk - a szerbiai sertésexporttal kapcsolatos kereskedelmi megállapodások miatt került napirendre. Bőröndjeim készen álltak, irány Belgium. Várt Verhaeren. Munkám haladt. Bánom is én a trónörökös szarkofágját, éljen az élet! Szép volt a nyár, mint soha még, és még szebb ígéretekkel áradt; gondtalanul néztünk mind a világba. Emlékszem még, utolsó badeni napomon egy barátommal sétálgattam a szőlőben, s egy parasztgazda azt mondta öregesen:„Hát ilyen nyarunk se volt még, eszemet rá! Ha így marad, olyan borunk lesz, mint soha! Erre a nyárra még vissza fog gondolni az ember fia!”

(Stefan Zweig: A tegnap világa – Részlet)


Elemzés később!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.