Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A spirituális realizmusról

2011.08.13

Az ember hiánylény, s ebben a minőségében szüntelenül meg akarja haladni önmagát, mert aszimmetrikus. Nincs benne egyensúlyban a földi és az égi világ.
Ezért születtek a mítoszok arról, hogy valaha ez másképpen volt, s ezért történnek néha a csodák. Az én interpretációmban ezek azok a különleges esetek, amelyeket hol csak a belső intuíciónkkal, hol a külső valóságukban is megtapasztalunk, de minden porcikánkkal sejtjük, hogy isteni beavatkozás szemtanúi vagyunk.
Elég, ha csak arra gondolunk, hogy élt valaha egy magányos alak, aki nap nap után a Királyok Völgyében bandukolt a perzselő egyiptomi nap alatt. Howard Carternek hívták. Ma megszállottnak neveznénk talán, mert minden egyes napját azzal töltötte, hogy Tutanhamon fáraó sírjának bejáratát kereste. Nem a hírnévért, nem a vagyonért tette, hanem, mert tudta, hogy valahol ott kell lennie egy lepecsételt ajtónak, s, mert bizonyos volt abban, hogy azon a Nebheperure, azaz a Tutanhamon nevet találja. Sietnie kellett, mert az ásatásokat fedező Lord Carnarvon öt esztendő hiábavalóság után le akarta záratni az ásatásokat.
A mecénás kincseket keresett, míg a régész bizonyosságot is. Mi lehetne a legmegfelelőbb dolog a halál utáni élet vallatására, mint ennek a fiatal fáraónak a múmiája?
S máig is rejtélynek számít, hogyan és miért halt meg egy évvel később Lord Carnarvon, s még huszonhét ember. Az már lényegtelen semmiségnek tűnik, hány túlélő volt, miképpen az is, hogy Carter maga is csak 1939 elején távozott el az élők sorából.
Mi, emberek, ilyenek vagyunk. Látni és tapasztalni, fogni és tapintani, felfedezni és elvinni akarunk mindent, s a magunkénak tudni az Örökkévalóságot is.
Mert nem az életet éljük, hanem folyamatosan kérdezünk, válaszokat szeretnénk kapni arra, hogy miért is vagyunk ezen a Földön.
Érdekes módon a zsidó-keresztény tradíció minden más vallásban is megjelenik, noha nem az szeretne lenni, amivé azok teszik, de mégis szerepet vállal a hinduizmus végső lényegében, miképpen nagyobb átfedéseken keresztül a buddhista menedékvételben is.
Mire gondolok? Magára arra, hogy szemléletnek is átalakító ereje van, hiszen életünkben a tájékozódási pontok szüntelenül változnak, hajlamosak vagyunk elveszni az Lét erdejében, s így hogyan is lehetne bizalmunk az Élethez? Ezért aztán tudatunk alatt is azon munkálkodunk, hogy átistenüljünk.
Manapság sokan elvetik a teozófiát, noha azt nem tudják, hogy mai modern formája már nem okkult tudomány, hanem egy olyan tanítás, amely – többek között - éppen az egységet keresi, s amelynek ars poeticáját az alapító következő szavai fejeznek ki legjobban:

“Légy alázatos, ha el akarod érni a bölcsességet.
Légy még alázatosabb, ha ura vagy annak.”

(Helena Petrovna Blavatsky: A Csend Hangja)

Mindnyájan olyanokká akarunk válni, amilyennek a teljességet gondoljuk, de nem teszünk ezért erőfeszítéseket. Egy helyben toporgunk, s csak messziről szemléljük, a hegy csúcsát, miközben azon meditálunk, hogy milyen jó lenne egyszer feljutnunk annak a tetejére.
Szókrátészről tudjuk azt, aki a 469-es év elején, az Athéntól fél órányi járásra fekvő Alópeké démoszban, a Lükabéttosz lankáin született, hogy egy napon, mikor magányosan felfelé igyekezett a hegytetőre, egy lefelé haladó színi társasággal találkozott, akik kinevették, amiért egyedül indult útnak. A filozófus valamim olyasmit válaszolt, hogy sokkal nehezebb a porból a magasba emelkedni, mint fordítva.
A világ matériájából több módon is fel lehet nőni az istenihez. A cél a teljesség elérése.
„Amilyen biztos az, hogy a létező egészét önmagában soha abszolút módon nem ragadhatjuk meg, olyan biztos az is, hogy valahogyan mégiscsak a maga egészében lelepleződött létezőbe állítottan lelünk önmagunkra.” – vallja Martin Heidegger, a XX. század legnagyobb hatású egzisztencialista filozófusa.
Amikor a Tanítványok Jézus köré gyűltek a hegyen, s meghallgatták a Mestert, lehet, nem az volt az első véleményük annak szavairól, hogy azok igazak, mert ugye, milyen szokatlan pl. ez a részlet a mai kor emberének:

„Én pedig azt mondom nektek: Ne szállj szembe a gonosszal, hanem ha megütik jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is.
S ha perbe fogva el akarják venni köpenyedet, add oda köntösödet is.
S ha ezer lépésre kényszerítenek, menj el kétannyira.
Adj a kérőnek, és aki kölcsönt akar, vissza ne utasítsd.”

(Jézus a rossz visszafizetéséről Szent Máté Evangéliuma alapján),
de mélyen magukba néztek, s arra kérték, hogy maradjanak ott, mert olyan jó hallgatni Őt. Ugyancsak Krisztus az, aki nem kér, s nem vesz el, hanem a semminek látszót szaporítja meg.
A mai világban megesne - e vajon Jézus szíve az embereken, s, ha igen, vajon, miért?
Valószínűleg igen, mert a türelem, békesség, lelki nyugalom és a szeretet bennünk él, de olyan jó ezt elrejteni a belső szobánkban. Ellentmondásosak vagyunk, akárcsak Istenképünk. Istenhívőnek valljuk magunkat, miközben Istentudókká kellene lennünk ahhoz., hogy a keresett válaszokat megtaláljuk.
Miért is gondolnánk, hogy van valahol a Felhők között egy gondoskodó, kalapos Öregúr, akire rátestálhatjuk minden bánatunk, mikor Maga az - a számunkra egyelőre színről színre nem látható alapszubsztancia - Isten is néha viharvertté és szomorúvá válik attól, amit Teremtményei a Világával műveltek, ezért talán már Ő maga is lemondott a Mindenhatóságról, miközben állandóan kísérti Őt is a Mindenhatóság, akár bennünket is.
S így teljesül be az Ige János evangéliumbeli „Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok?” kinyilatkoztatása: a Törvény megismerése, hogy aztán az összhang állapotában már valóban megtaláljuk a hidat az Ég felé, hogy a legmagasabb spiritualitás állapotába juthassunk, a földi és égi összekapcsolásához , s teljesen irreleváns , milyen vallási aspektusból közelítünk a Szakralitás felé.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2011. augusztus 8.

 

 


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.