Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kányádi, Karinthy Frigyes, Nemes István, Nógrádi, Tandori, Vámos, Varró

2010.09.14

Varró Dániel:


ESZEDBE JUT, HOGY ESZEDBE NE JUSSON

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod,
szamárfülecskét hajtogatsz neki,

kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejted, hirtelen

eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben összevissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt -
mikor megnyugszol, akkor veszted el.

 

Varró Dániel:

 

ŐSZI SZONETT

Fölkél a nap, az asztalon fanyúl.
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, nyirkos és sötét,
az Úr kihörpölé arany sörét.

Arany sörét kihörpölé az Úr,
várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, undok és vizes,
az asztalon fanyúl, leszáll az est.

Leszáll az est, az asztalon levél,
azt írja, vártalak, hova levél?
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,

az asztalon pohár, levél, fanyúl.
Október van, se fény, se árpalé,
arany sörét az Úr kihörpölé.

 

Varró Dániel:
RANDI

Kimondok minden mondhatót
(a fecsegésben annyi báj van),
de bárcsak arra volna mód,
hogy mibenlétem konstatáljam.

Meg a te mibenlétedet.
A csíkos kabátot, a kesztyűt,
a szipli-szeplős részeket
a soha-már-be-nem rekesztjük

röhincsélések tetején
(hogy nem potyog nyakadra egy sem?)
vagy azt, hogy ez a te meg én
végsősoron mit is jelentsen.

Hogy a sok pusziból mi lett.
Hogy van-e közös mibenlétünk.
Hogy véletlenül vagy direkt
van az, ha egy ütemre lépünk.

Hogy akkor ez most szerelem
(tudod, a soha-el-nem-válunk
én-csak-veled-te-csak-velem)
vagy egyszerűen csak úgy járunk?

 

Varró Dániel:

 

W.S. HÁLÁJA LEBORUL
Részlet egy szonett-koszorúból

Három költő előtt borul le hálám,
s ha néha túlzó méreteket ölt,
e három költőt kérem, szólna már rám -
önlelke isteníti, aki költ,

királyi ösztönének levegősebb
részét talán takarja pár lopott folt,
de a szürkéknek nem lesz hegedőse,
s az Újra rászól: "sicc, a Régi jobb volt!"

Mi gondom hát Dezsőre vagy Mihályra,
mit bánom én, hogy Endre hogy csinálja,
és mit brummognak versemről a medvék -

de még kiket ma csörgők hangja heccel,
arany hülyén, átlépnek rajtam egyszer,
bár a homokban lábnyomuk lehetnék.

 

Varró Dániel:

A SZILVALEKVÁR ÉS A ZABPEHELY

Egy régi Spájzban összebújva, hej,
két Krumplinudli és egy Kanna Tej
közt Szilvalekvár úr és a Zabpehely
kisasszony,

míg nyekeregnek a Ház vén ajtai,
hüppögve sírják vissza hajdani
fogyaszthatóságuk a hajnali
kakasszón.

„Jaj, hisz oly lágy és omlós volt kegyed,
s lám, minőségét nem őrizte meg,
az Időnk túl hamar lejár” szepeg
a Lekvár,

„minőségünk a szívben tartatik,
s közöttünk már a romlás kajtat itt,
kisasszonyom, s a Romlás, jaj, alig
szelektál.”

„Bizony, Lekvár úr, mint a csillagok,
oly fényes volt Ön és illatos -
sötét a színe mint a tinta most,
s bezápult.

Emlékszik még? Két éve vagy tavaly
négy Céklarépa és egy Tálka Vaj
közt összebújva sugdolózni, haj,
be szép volt...”

Így sírdogálnak összebújva, hej,
két Krumplinudli és egy Kanna Tej
közt Szilvalekvár úr és a Zabpehely
kisasszony,

s a pír elfutja őket, restelik,
hogy hüppögésükkel telis-teli
lesz már a régi Spájz az esteli
harangszón.



Varró Dániel:

 

TÉLI SZONETT

Hát, mondja, kedves, mért olyan fehér?
Kövér szeplőit hol hullatta el?
Hisz prüszköl is! Ez, kérem, csúnya jel.
Magácskának megárthatott a tél.

A dér bár összecsípte orrhegyét
(hófödte csúcsot így az alkonyat),
jót tenne most egy kis pohár konyak,
pótolni bent piros nyarak hevét.

Mert látja, kedves, hogyha jő a fagy,
az ember elfehérül, színehagy,
belakja bensejét a morc hideg.

E kókadás de oktalan! De gyors!
Mennyivel szebb a lomha medvesors!
A málnát szundikálva várni meg.

 

Kányádi Sándor:

 

EMLÉKEZETEM

végtelennek tűnő némafilm tekercse
mindannak, amit megéltem, álmodtam eddig, s amit
örököltem a mítoszokig visszamenőleg,
még az ősködről is őrzök egy-két kockát.
Élmény-élességgel vetülnek olykor elém a
piramisépítők, Mohács vagy a pipáját szorongatva
melegedő Petőfi; éppúgy emlékszem a Nílusra,
a napsütötte hellén tisztásokra, melyeket
sose láttam, mint gyermekkorom őszi
harmatcseppjeire a mogyoróbokrok alján, vagy
egy-egy szorongásokkal teli délutánt őrző
lesötétített falusi szobára.

Pergetem, pergetem a filmet, s egyik-másik
kockájához olykor hangokat próbálgatok.


A VERS AZ, AMIT MONDANI KELL

Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben - mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot -, ijedtemben visszadobtam:

- Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?

- A vers az - kapaszkodott tekintetembe bátorításért -, amit mondani kell.

Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.

Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki. Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.

A vers az, amit mondani kell.

Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg.

Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét.

Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna.

Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk.

A vers az, amit mondani kell.

Kányádi Sándor:

 

NEKEM AZ ÉG

nekem az ég régen is kék volt
ha kék volt
borúsnak miért mondanám most
s nagyon szerettem ezt a
már nem-szeretem várost

nekem a jó régen is jó volt
ha jó volt
miért mondjam utólag rossznak
csapjak föl én is buzgó
megkésett panaszosnak?

nekem a rossz régen is rossz volt
s mert rossz volt
hát kiköptem unom a kókadt
a most-merész a hőssé
horgadt szókimondókat

nekem a hit régen is hit volt
s mert hit volt
az életet is hittel éltem
hagyjatok meg hát engem
ebben a balga hitben.

 

Kányádi Sándor:

 

ŐSZI ELÉGIA

Székely Jánosnak

Fölszáradt-e vajon a harmat
az erdõ alján, vagy dérré változott?
Kijár-e még az a magányos
õzsuta alkonyatkor a tisztásra,
hol delelni szokott a telehold?

Szokásban van-e még a lombok
jámbor tereferéje, vagy vacogó
félelem, sorvasztó civakodás,
ágrólszakadt levelek siráma lett
a hajdani harmóniából?

Elfogyott a hold. Riadtan fut az õz,
gyapjasul magánya.
Szûkre húzott szemû éjszaka néz
ridegen a meddõ mogyorókra s a
kikericsek mérgezõ csillagaira.

1963

Karinthy Frigyes:

 

A DUDOLÓ

Én egy keritésnél megálltam
Ahol az utca véget ért -
A másik oldalon kísért
Árnyékom, gyáván és ziláltan.
Mint egy éhes kutya
Kilógó nyelvvel lohogott az árnyék -
Te éhes, kósza kuvasz, kócos kutya te
Te tetves rút, fekete eb, mi dolog?
Én árnyékom, fekete árnyék
Én szégyenem, szennyszinű szégyen,
Hallod-e, menj, most dudolok.

Dudolva
(Kár volna még meghalni,
Szeretőmet itthagyni,
Győrvárosi gyöngyvirágos
Ákáclombos
Temetőbe pihenni.)

Hallod-e, mindjárt beléd rugok ám
Lompos, fekete eb, te dög!
Tátogó torkod mit nyöszörög.
Mit kuncsorogsz úgy az ember után?
Nem hallod, dudolok -
Most nem dobok húst a szívemből,
Még minden jóra fordul e ferde világon
És a szívem most csendben zakatol
És várnak egy puha szobában
És szeret, akit szeretek
És verkli nyekereg valahol.

Dudolva
(Kár volna még meghalni,
Szeretőmet itthagyni,
Győrvárosi gyöngyvirágos
Ákáclombos
Temetőbe pihenni.)

Hallottad, nem igaz, hogy akkora baj van,
Nem is vagyok oly szörnyü szegény;
Nem igaz, lehet asszony enyém -
És van zene a verkli-zsivajban.
Van nálam arany,
Hallod, lesz aranyam és nékik a pénz,
Majd megmagyarázza helyettem
Hogy jó vagyok s igazat akartam
S hogy úgy igaz, ahogy én mondom,
S hogy az én arcom az igaz arc
Napsugarában, dörgő zivatarban.

Dudolva.
(Kár volna még meghalni,
Szeretőmet itthagyni,
Győrvárosi gyöngyvirágos
Ákáclombos
Temetőbe pihenni.)

Isten balekje: szivem, az éjbe
Hadd abba tremoló táncod -
Hogy dübörögnek a láncok
Ott lenn a bíborszinü mélyben!
Ki küldött engem ide
Gurba csomókat bontani bénán?
Főd alá nyomni ki akarja fejem?
Gödrök felé ki lökdös, gáncsot ki gurít durva röhejjel?
Ohó! nem játszom ezt a furát!
Ohó! ez nagyon buta játék.
Hohó! ki a földből a fejjel!

Dudolva
(Kár volna még meghalni,
Szeretőmet itthagyni,
Győrvárosi gyöngyvirágos
Ákáclombos
Temetőbe pihenni.)

E habarék föld tetején
Mint parafa, úgy libegek -
Haloványzöld ligetek
Libegnek a hegy peremén.
Se alatta, se fölötte:
Alatta sötét, fölötte hideg -
Ó föld felszíne, forró, fényszinü felszín
Dolgok teteje, te puszta, te pőre
Taraja víznek, kérge a fának
És jaj, gonosz tartalmak takarója
Szeretőm sima és puha bőre.

Dudolva
(Kár volna még meghalni,
Szeretőmet itthagyni,
Győrvárosi gyöngyvirágos
Akáclombos
Temetőbe pihenni.)

 

Nógrádi Gábor:

AMARILLA, A KÓBOR EB


Az erdôkerülôt szidjátok, Richie Rose-t,
csepülitek, mert Bill’ legszebb ebét
– úgymond – megölte.
Ha vétke van, nem ez.
A dolgát tette csak.
Kérdezzétek inkább Simont, a gazdám!
Mért csatangoltam lucskos egyedül
a téli erdôn?
Én, kit úgy óvott még a széltôl is!
Kit úgy cipelt a szépségversenyekre,
mint lányait bálba Rebecca Smith.
„Eltûntem”? Igen? „Elloptak bizonnyal”?
Ezt mondta? És hogy mennyit keresett?
S arról nem szólt,
hogy Patricia Silver mit rikácsolt
az esküvô után?
„Vagy ô, vagy én!”
Szegény Simon, szegény!
Nem bírt megölni
és eladni szégyellt.
Föl, a Missouri mentén így vitt el messzire.
De visszatértem tépetten, soványan,
kóbor kutya…
A többi nem titok.

 

Nógrádi Gábor:

 

SZERETET


Juhász Ferencnek


Halottaim elôl elzabálna,
ha nem szórná maga vérét szája,
ha nem szórná át magát a száján,
s magával halottat halott hátán.
Elrabolná én-megváltó-szómat,
mamából a föloldozó sókat,
a csókommá nyílódó magokat,
a csókomból nyíló virágokat.
Ám csak értem, általam lebeg fel
az ûrbe csillagporos szelekkel,
s amit elvesz, csontjai megadják.
Úgy gyûlölöm, mint fiú az apját.


1968-69.

 

Tandori Dezső:

 

Vallomás Weöres Vándornak



Hit-
bizomány: hit-
vány elemeket foglalkoztattam magamban Létező vagy
Nem Létező
„Czélok Érdekében“, tudok hát
mindnémelyekről, valamenny olyunkról,
ki bensőnkben így Lak(már)ozik, tudok már.
És ezzel minden meg van mondva, Égsapkás.
Kanállal a hideg nokedli: ennyi egy öröm csók
út-társ orczán, látás ennyi: ne is!
Senki és semmi ne lenne: ennyi: ugyan! Kik
mégis valamik-valamik valának Neked,
W. Vander, égi kék
sityakos, tudák: ők Neked igenis vannak, jó, de
mi akkor, hogy senki-semmi téged ne
(c)zavarjon: ez:
némelyekről és némikről egyáltalán T(h)e – he! –
nem akarsz, özönnel nem akarsz, egyszerűen nem
Akarsz többé, hogy mily félék. Mondani ezt Te(h)
nem Akarod. Inkább semmi, mondod, és Senki! Vagy bármi
változatban. De panasz szó, legföljebb ha bokádba nyilall
a Vándorlás, ne hagyja el szád, nem fogja elhagyni,
ez az egy legalább nem fog elhagyni, Látod,
és erre készülsz, ez nem fog elhagyni majd soha: hogy
ajkad egy szó nem fogja elhagyni, szemed nem fog heti- és
napilapok zaftjába bámulni, hát hagysz mindenkit, úgy hagysz,
hogy hagyjanak így, ahogy majd szó s látvány elhagy, s ez nem.

 

Tandori Dezső:

Szarba ment, jó, persze-nem-jó, de az se

Az se érdekel, akkor mi van.
„Akkor“. Ha szarba ment.
Most mi lehet. Folytatódás jóra, rosszra, neked
előbb rosszra, mert el kell olvasnod,
mi a válasz, és mi lenne, ha szarba ment,
nem te akartad
eleve,
eleve mi az, hogy „eleve“,
és hagyod a francba.
Valami így félre- és visszasikerült.
Vissza és félre.
Ott egye meg a rosseb.
Kevesebb-több, mindenki arra
értheti, amire akarja.
De hát ha megmondtad, kinek írsz te és mit.
Jó, most lábadozol.
Csak a lábad ne
juttassák eszedbe.
Beveszel egy
Ibuprofent.
S a többi mint fent. De az olcsó poének túlján.

Olcsó poének túlján: nehéz érintkezésben
még – és ha küzdő alkatoddal nem leszel már: már – a...
mivel? Nehéz érintkezésben. Mekkora időszakasz lehet
így, hogy semmi ne Legyen és ne is Vágyj rá, hogy lenne? Héz.

 

Tandori Dezső

Hézz; hézz ide

Házz ide... De
valami közbejött, „házz“ lett, sőt, „Házz“ hézz
helyett, és Grace
medvénk bízttattása jut eszembe: „Ne
szégy“ (sic) „szomorú“, sic, „Ne szégy szomo-
rú!“ – mondta. Semmi hézag.

A Semmi hézg, hézagszik, semmi hézag, hézagszik a semmi,
hézagszik a víz, és a hólygos, hólyagos, hógolyós jégből
hal áll, Óm, vissza, áll,
vissza és össze. Halálom: összevissza
áll. Összevissza igaz és ál.
És tetsz, na,
most tetssz, hogy
ez neked tetszik,
legalább úgy

– úgy RÉMLIK!

 

Vámos Miklósnak van a neten honlapja:

http://www.vamosmiklos.hu/index.php/publicisztika/exkluziv

Miután minden jog fenntartva, nem merek semmit leszedni róla, de az első oldal Pedig című írását ajánlanám.

Nógrádi egyik könyve megvan itthon, s maradjunk már ennyiben Karinthynál is!

Esetleg ezt gondolnám:

KARINTHY FRIGYES: BABITS KÖNYVE,
ELZA PILÓTA VAGY A TÖKÉLETES TÁRSADALOM (Részlet)

«Anyák, sírjatok hangosabban,
- - - - - - - - -
hanggal sírjatok föl az égre,
sírjatok irgalmatlanul...»

Ez nem kritika, nem méltánylás, nem értékelés.

Kevesebb annál és sokkal több.

Most olvastam el Babits könyvét. A hatása alatt vagyok. Nem mint művész, nem mint mesterember. Még csak nem is mint publicista, ujságíró, vagy efféle. Látomásom van egy látomásról, ami megrendített és felkavart, talán azért, mert sok van benne, ami tulajdon látomásommal rokon. Személyes ügyemnek tartom. Nem is írni: beszélni szeretnék róla, kapásból; mint a szónok, aki szükségét érzi, hogy felugorjon az «előtteszóló» által elhagyott emelvényre, még nem is tudja, van-e mondanivalója, de folytatnia kell, szólnia kell, mert rettenetes volna a csönd ilyen kiáltás után.

*

Egy nagy kiáltás Babits könyve, négyszáz oldalon ugyanaz, ami két oldalon «Fortissimo» című verse volt, mikor a világháború örvényének mélypontján, s az emberi szenvedés jeges csúcsain elsikoltotta. Ne értsenek félre. Ebben a könyvben nincsen semmi «költői» a szó formai értelmében. Ami benne a költő-Babitsból és a művész-Babitsból kiütközik, néhány találó és szabatos hasonlat, semmi több. Egyébként hideg és nyugodt, mint egy bírói tárgyalás. Vagyis az, aminek lennie kell, mihelyt kiderül, hogy miről van szó - a bűnügy, amit tárgyalnak benne a maga példátlan méreteiben, nem is tűrne másféle hangot. Csak a kontár «költői», mikor prózát ír - a valódi költő jól tudja, hogy prózát írni egyértelmű a nagy elhatározással: kilépni gyöngyházkagylónkból, a külső forgatagba, résztvenni a tengerfenék nyüzsgő élet-halálharcában. Aki prózát ír, a valóság világába lépett, ahol csak cselekvést ismerünk - a próza nagy műfajaiban közös sorsot él regény és értekezés, bírói vallatás és vádlotti vallomás, egyéni életprogramm és politikai kiáltvány.

 

 

 


 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.