Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Antigoné egy kicsit másképpen

2010.11.22

A zsarnokság természetrajza

Szophoklész: Antigoné ( Egy  csöppnyi dióhéj)


Mindenki ismeri, mert tanítják neki, tanulja, olvassa, érettségi tétel, a görög dráma jellemzői és a katarzis.
Újra és újra műsorra tűzik a színházak is.
Ha tüzetesebben megszemléljük a dráma keletkezésének okait, nem is értjük igazán, Szophoklész miért éppen ezt a művét írta meg, ugyanis nem az Oidipusz király folytatása, s az Oidipusz Kolónoszban már a kései művek csoportjába tartozik.
A Labdakidák mondáját pedig abban az időben minden valamirevaló görögnek ismernie kellett. Ebben a megközelítésben van csak igazán létjogosultsága az egész történetnek, ugyanis a Labdakida-ház férfiágon kihalt, s a trón, Kreónra, az idegenre szállt. Valószínűleg ő a mű központi figurája is, s nem Antigoné, aki kétszer is eltemeti testvérét. Az első szertartás csak porhintés a tetemre, így a madarak martalékává lehetett volna, de követi egy valódi végtisztesség is. Egyáltalán nem mellékes az sem, hogy Antigoné meghal a mű végén, vőlegénye pedig öngyilkosságba menekül. Kreón hálából kerül a trónra. Théba népe ülteti oda, mert első szülött fiát a városért áldozták fel. A történet az ő jellemfejlődését mutatja be. Nagy uralkodót sejtünk. Olyat, aki rendet képes tartani. Az első szembeszegülés után azonban gyanakszik, majd makacsul ragaszkodik elhatározásához, s végül valóban despotává válik.
Arisztotelész szerint „A tragédiának az alapja és mintegy lelke a történet, a jellemek csak másodrendűek… Az emberek jellemük szerint lesznek olyanok, amilyenek, de tetteik szerint lesznek szerencsések, vagy ellenkezőleg… A jellemek nyilatkoznak meg a tettek által.”
Alapkonfliktus:

Kreón, Théba királya elhatározza, hogy a halott Oidipusz ifjak közül a várost védő Eteoklészt eltemeti, míg az ellen rontó Polüneikészt temetetlenül hagyja. Antigoné nem követi az istenek törvényét, s eltemeti testvérét, noha Kreón fiának, Haimónnak a mennyasszonya. Határozott, bátor, merész egyéniség, testvérének, Iszménének mindenben az ellentéte éppúgy, mint Kreón Haimónnak. A dráma szempontjából érdekes lehet, hogy ők csak kontrasztokat ábrázolnak, s dramaturgiai szempontból szinte észrevétlenül válnak hangsúlytalanná.
Kreón kétszer is megpróbálja megmenteni Antigonét, de a lány megingathatatlan. Sőt nagyon meglepődik, mikor meglátja a női tettest, aki saját szavaival élve „Minden rokon között legkedvesebb rokon”.Teiresziász megjósolja Haimón vesztét is, ő az, aki vak létére pontosan látja a jövőt is, Kreón nyelvén beszél, akiben félelmet kelt, de megingatni már nem tudja, mert Kreón már zsarnokká lett.
Haimón is nagy uralkodóvá lehetett volna, hiszen apját annak eredeti uralkodói célkitűzéseivel szólítja meg:

„Mert az, ki mindig csak saját eszére ad,
S úgy véli, másoknak nyelve nincs és lelke nincs,
Üres fejűnek gyakran az, mutatkozik,
Bölcs ember az, ki másoktól tanulni tud,
És semmi húrt meg nem feszít túlságosan.”

A Karvezető szerepe sem mellékes abban a felfogásban, amely a zsarnokság természetrajzát vizsgálja, mert Kreón tragédiájának lényegét ő fogalmazza meg:

„Ha ugyan kimondani nem tilos.
Nem más, mint maga hozta magára a romlást.”
S hogy itt is meglegyen a kontraszt, Antigonéét pedig maga a kórus:

„Te magad vállaltad a halált.”

A kórus a második idősíkot testesíti meg a dráma szerkezetében. Azt, amit a modern filmek és színdarabok ma is oly ügyesen használnak.
Zsarnokságról beszéltem az írásom elején. Talán sokkal jobban kórlélektan ez, ami ma is modernül üt, csak nem mindegy, milyen aspektusból szemléljük magát a művet.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2010. november 22.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.