Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szécsi Margit: Imák Kondor Béla emlékének

2012.04.13

KI VAGY A MENNYEKBEN - illene már magát megkeresni,
miután betemették földdel, és csonttáfagyott a föld,
az ablakba-kitett gyertyán és vörösboron át elröpült a lelke,
tiszta volt amugyis. Nekünk pedig megkezdődött a magány.
Karácsony volt, és a maga ajándék-szájharmonikája
árván világolt, árván és dallamtalanul,
a kifúvatlan regölő-marsok meg a rumbák
ezüstben megkövülve fejünknél, megőszítették a hajat.
Őszül a mi vérkeringésünk, piros akaratunk az erekben
feketére hervad, akár fehérre a sörény.
Ablakunkban fekete rózsák, vízmosta kavics-galambok
turbékolnak zengve és csikorogva, akár a riadalom.
Glória, glória. Fölkelünk, sóhajtva elmegyünk,
eljárjuk a kocsmákat, a vérszívó arany-dagályt,
de csak a részegemberek mutogatnak bábeli ujjal,
a felelőtlen gyöngék, akik beisszák a jövőt -
Nem láttuk mi magát részegen toporogni,
maga a szívét itta le sikeresen,
hordozva a nemzet zsákját akár a vasúti rakodómunkás,
mert a konténerek nem bírják el a megfogalmazást -
- hát csak a földből jő el a maga ragyogása!
Beolvadt salak-vitézek a bányai földben,
ujjongjatok, az eltemetett légkalapáccsal
ne kopogjatok föld alól zokogva jelet.
Mert szent a föld, csak a föld méhe a tiszta,
rozsda-csillagos csilléitek, bölcsői rangban
ragyogóbbak a sivatagi napozó-ágynál,
hordoznak most olyan babát, világra-szólót.
S dohány meg ital - ez maradt nekünk,
dohány meg ital, meg a szomorúság,
hogy csak a földből jő el a mi ragyogásunk.
Így hát: BOCSÁSD MEG A MI VÉTKEINKET - de megbocsátanak-e nekünk?
Ugyan, ugyan. Lám, az álom is, hova visz?
Álomi rendőrségre röptet az álom, aki röptethetne mezőkre,
új szabadalmu viaduktokra - de mi nem oda megyünk,
kitárjuk ujjainkat, ketten kétszer-öt ujjainkat kitárjuk
akár a bíbor hajnalmadár-szárnyat - de a festék is vörös,
bemártja a rendőrbácsi a mázba az erezetes ujjat,
bemártja, lenyomja, ez hát az ujjlenyomat,
- azután körülrajzolja. Ebből mi legyen, a nevetlen ujjból?
Ujjvirág legyen belőle, szirmos, képeslapi-rózsás,
a mutatóból zsiráf, a gyűrűs meg tubicagalamb,
paradicsomi pálmák övezzék, hüvelykujjból a tigris kivirágzik,
hát Ádám hol van, meg Éva? Itt vagyunk e döbbenetes giccsben,
beírva, körülírva, mások által leírva -
hol van a maga fekete krétája, aranyos ecsetje,
hogy a mi gyászunk és glóriánk meglátható legyen?
Hol van az osztály, akiért mi kipirultunk,
akiért fehér ingünk, világos agyvelőnk virult?
Biztonságot áhít a nő, tajtékon is: családi ágyat,
a férfi agyarat visel, kardfogutigris-csuhát,
öltözék, svájci ágyciha, csíkos őrizetesek vigalma,
kottáz rajta a vér újkori virágéneket,
Mona Liza nem mosolyog, kettéválik,
Erzsike eladónő, Elíza eladja magát,
mi pedig szeretni akarunk, balgán és vagyontalanul,
éjszakáinkat a nem-kellő javak körbeiszonyítják,
az ellökött javak vánkosunk körül tajtékzanak,
Ben, old káró, lóbáró kend,
vicsorog az anyagi világ lóden-kobra-feje,
hamis fény, hamis tudat találkozik hamis közegben,
egymást kioltják, ez a kultúrák interferenciája,
országot az ország - kioltja az ember az embert,
a férfit a nő - s mindnyájunkat a közeg,
megfullaszt a szeretet, nincsen útja se tárgya,
kire öntsük ki a csillagokat s a világkép virradatát?
Úgy igaz pedig a mi igazunk MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK
de mennyire megbocsátunk - mi naponta, naponta:
a füszeresnek, a fásnak, a fenevadnak,
a lakatosnak, s a világot lakhatatlanná-tevőnek,
garázskezelőnek, görcsnek, gepárdnak, gombos-harmonikásnak,
rendnek, ruhának, rókafülünek, rókavadásznak,
árazónak, áruló árunak, áru-elkezelőnek,
- más a megbocsátás, uram, és más az áruba-bocsátás,
ne tévesszük össze a fogalmakat, ahogy már Ábrahám mondta
midőn a tulkot vonta a tűzre egyfia helyett -
mert biblia-régen barbárok ülnek az isteni széken,
barbárok vonulnak hadba, barbárokat sarabolva -
ezek vezessék a kéz gyönyörű verdesését a papíron
a kontárok, a kufárok, a padisák meg a palik?
A férfiak! Avagy a női hölgyek,
a spinkulák, Samu, a spinkulák,
akik a kegyed képein
töpörödött szárnnyal, de nagy seggel röpülni óhajtanának
s guggolnak akár a galambicák a Géniusz alján,
akik a Próféta elől négykézláb megfutamodnak
miután leszerepeltek mint kisértők -
Hímek, nők, akik gyártják az élőket korai halálra,
vénségre, fellöketésre, kórházi ágydeszka-homályra,
hályogos képernyő-látomásra, szellemi színvakságra -
ezek szabták volna meg Magának: kivé legyen?
Ej! Nem tükör a mi arcunk, hogy a szajha föld önmagát élvezze benne,
felrózsázva cudarul, felkoszorúzva dögletesen -
Mária-üveg a mi orcánk, ablak a hervadó világra,
kinagyítva irgalmat, iszonyatot, elhagyva az elhagyhatót,
szívárványba-borítva csillag-haldoklást, irányul a konkrét időre,
betörhetik, de meg nem törhetik, a töredék is csupa egység,
szilánk-sugarakban épülünk a lehető világ elé.
S hát az aranymetszés, uram, az aranymetszés,
a távlat, a mindenség pólusai, az aránylat,
a szűzek arányai meg az emberi üstökösök iránya,
a vérkoszorú íve meg a csillagpályák arculata,
a dimenziók meg az egység - ez is az ember műve,
a hiábavaló zokogás testvéri lélek iránt,
tudunk ám mi örülni májusi-majálisosan - tudunk mi sírni,
ez a mi tanulmányunk, mikor a hajnal álomtalan fejünknél keringöl,
késő csillagokat vet az érverés, fájó csuklónk zsiborog -
de amíg ki nem derül: mirevaló arány meg forma,
addig ne nyúljon a világ a maga érzékeny kezeihez.
Kehely meg urna meg áldozati tárna
a föld förtelmét befogadni nem elég,
de a Géniusz síró szemekkel
leragyog a röppályák sivatagára,
a föld síneire, töltések végtelen szemérem-testjeire,
soha ilyen délibábot, soha ilyen varázsos dongót,
szent gyomokból kikelőt, zsálya-tornyoktól lilulót,
szarkaláb-tilolta selyemszárnyat, kamilla-szemű csodát -
Pestszentlőrincre, uraim, a repülőtér irányába
disszidált a magyar délibáb, ide-építette magát,
aki nem hiszi, itt megszámlálhatja világos csontjait,
vitalliumcső-vázát, vörösréz ideg-szövevényét,
minden tagja finomság, füst meg érzékeny erő.
S járunk a képek szentjében, vándorolunk szerelmében
akár a Kezdetben, valamikor, mert csak a Kezdet a nagy,
s akár a paraszt ünnepkor, a vetésben: járunk a Kezdet fenségében,
a téglákat megfogdozzuk, meglapogatjuk a panelleket,
mint a jószágot, a tehén vörösbársony oldalát, a csikó velúr-pofáját,
úgy bizony, úgy tapogatjuk mi az épülő Időt,
nekünk az érdes téglafal is csupa bársony volt, ifjuságunk,
népek fiatalsága, reménység, édes harag,
a hét hat napján szivárvány, hetediken az álom,
amikor a liliom bódulatával jövendőt fogalmazunk,
mi a csajkából is virágot ettünk és anyatejet ittunk,
úgy is megyünk a sírba, hogy töretlen a világkép:
Itt látható, ami soha nem látható többé -
és mégis: Megfeszítették!
és meghala! és eltemetteték!
és szálla alá poklokra, s vele a mi reményünk,
mert nem látjuk mi magunkat többé a kegyed boldog szemeiben,
rajzain menyasszony-vőlegényként meg nem jelenünk,
pedig be szép mind a kettő, mint az arany botocskák,
rubintfejű jogarok az isten kezében,
összeolvadva lassan - nem látjuk mi magunkat soha,
de a maga jobbja felől, onnan lészünk eljövendők,
nem is ítélni, mert akkorra minden kivilágosodik,
s az Angyal szárnyas orcái mögül kitűnik
a szép ítélet: szánalom és szeretet.
Mária-üveg a mi orcánk, ablak a hervadó világra.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.